Június 25. az államiság napja Horvátországban. A legnagyobb állami ünnep, munkaszüneti nap; déli szomszédunknál ilyenkor arra emlékeznek, hogy
a zágrábi parlament, a szábor 1991-ben kinyilvánította Horvátország függetlenségét az egykori Jugoszláviától,
miután a választók erről 1991 májusában népszavazáson döntöttek, mégpedig elsöprő, 93 százalékos többséggel.
A tényleges elszakadásra ugyanakkor, a brioni egyezmény értelmében, októberig várni kellett – a szerződés Jugoszlávia jövőjének tisztázása érdekében három hónapos moratóriumot érvényesített a szlovén és a horvát függetlenségre. Ennek lejártára az október 8-i függetlenség napján emlékeznek, de az a mainál jóval kisebb súlyú ünnep.
A június 25-én egyébként csak 2002 óta ünnepelnek, előtte május 30-án, az első posztjugoszláv parlament megalakulásának napján tartottak az államiság napját.
Ezen a napon emlékeznek a délszláv – helyi szóhasználattal a függetlenségi – háborúra is, este pedig a horvát elnök intéz beszédet a néphez.
Az idei államfői beszédet már szerda este közzétette a Jutarnji List. A legnagyobb ellenzéki párt, a Horvát Demokrata Közösség (HDZ) színeiben januárban megválasztott Kolinda Grabar-Kitarovic ebben – az ünnepi pátoszon, és az ország első elnöke, Franjo Tudjman méltatásán túl – felemlegette az ország legsúlyosabb gondjait is: a gazdasági nehézségeken kívül elsősorban az aggasztó demográfiai helyzetet.
„Az elmúlt 15 évben tízszer annyival fogyatkoztunk, mint a háború alatt”
– taglózza le a horvátokat Grabar-Kitarovic, és nem is túloz: az 1991 és 1995 közötti harcokban mintegy 20 ezren haltak meg, a 2001-es népszámláláson mért 4,49 millióhoz képest pedig ma mindössze 4,29 millióra teszik a lakosság számát, a társadalom pedig rohamosan öregszik.
Az utóbbi adatban már minden bizonnyal benne van a fiataloknak a 2013-as uniós csatlakozás után megindult elvándorlása, így az államfő rájuk gondol, amikor egyszerűen annyit kér:
maradjatok!
A beszédben ugyanakkor nem szerepelnek az olyan aktuális ügyek, mint a migráció vagy az ukrán háború, az államfő mindössze a horvát EU- és NATO-tagság fontosságát említi, illetve a kisebbségeket buzdítja ünneplésre – miután nevén nevezi a háborús „szerb agressziót”.