Közép-Európából nézve a Szovjetunió összeomlása maga volt az eufória: megszabadulás a zsarnokságtól, a moszkvai diktátumoktól, és valami új kezdete. A birodalom – tulajdonképpen egyik napról a másikra való – szétesését nem mindenki élte meg így. Az orosz elnök például már többször hangsúlyozta: számára a 20. század legnagyobb tragédiája.
Az ő szemszögéből nézve nem is csoda: több mint 20 millió orosz rekedt hirtelen az „új” Oroszország határain kívül, a 90-es évek elején függetlenedő egykori szovjet szocialista köztársaságok nemzetállami ambíciókkal bíró vezetői pedig egyáltalán nem bántak velük kesztyűs kézzel.
Az etnikai feszültség kódolva volt a kevert nemzetiségű – nem csak oroszok lakta – térségekben,
ez pedig a Szovjetunió megszűnése után hosszabb-rövidebb háborúkhoz vezetett. Ezek következményei lettek azok a befagyott konfliktusok, amelyek több mint két évtizede megbénítják egy-egy ország életét, hiszen a központi kormány nem tud ellenőrizni egyes, a saját nemzetközi jogilag elismert határain belüli területeket.
De hogy az érme másik oldalát is nézzük: a befagyott konfliktusokat ugyanez a központi kormány akármikor „kiolvaszthatja”, jellemzően belpolitikai célokból. Az európai peremvidékek befagyott konfliktusai esetében mindenképp.
Cikkünk apropója természetesen az április elején négy napig, 22 éve nem tapasztalt intenzitással kiújult azeri–örmény szembenállás, és annak legfőbb hadszíntere, Hegyi-Karabah esete, amely – később látni fogjuk –
abból a szempontból mindenképp kivétel, hogy az 1988–1994-es háborút lezáró tűzszünet után sem fagyott be:
az elmúlt 22 évben nagyjából hetente jelentettek áldozatokat az Azerbajdzsán nemzetközi jogi határain belül működő de facto ország határát és az azeri hadsereget elválasztó kontaktzónából.
A karabahi feszültség abban is különbözik a többitől, hogy Oroszország csak közvetetten érintett benne, noha a helyzet rendezését elérni hivatott EBESZ-féle minszki csoport társelnökeként neki van a legnagyobb hatása a felekre – ha másért nem, azért, mert
Jerevánnak és Bakunak is Moszkva az első számú fegyverszállítója.
Abban viszont Karabah sem kivétel, hogy a feszültség az etnikai szembenállást több mint hat évtizeden át sikeresen jegelő szovjet vezetés – és identitás – meggyengülésének egyenes következménye.
Mivel az örmény és az azeri hírforrások egymásnak ellentmondó állításaiból megdönthetetlen tényeket kinyerni nagyjából lehetetlen, több nap kellett ahhoz, hogy a térség szakértői megállapítsák:
inkább Azerbajdzsánnak állhatott érdekében, hogy olajat öntsön a tűzre.
Az azeri gazdaság ugyanis – a kőolaj- és földgázár esése miatt – rég nem látott mélyponton van: valószínűleg idén is recesszióval zár, az azeri pénz, a manat mélyrepülésben van, növekszik az infláció.
Ebben a helyzetben Ilham Aliyev elnök számára már-már logikus lépés a nemzeti érzelmekhez nyúlni, hiszen az április elején Karabahból kihasított pár négyzetkilométer jó ürügy lehet arra, hogy egy időre elcsendesítse az elégedetlenkedőket, hiszen egyértelmű sikernek lehet beállítani. És még a nemzeti hősöket is le lehet porolni.
Néhány száz kilométerrel arrébb Oroszország már közvetlenül érintett. A Grúziai SZSZK függetlenedésével párhuzamosan ugyanis az ország három tartománya,
Adzsária, Abházia és Dél-Oszétia külön-külön is kimondta a függetlenségét.
Az utóbbi kettő emiatt háborút is vívott: az 1992–93-as abháziai harcoknak 14 ezer, az 1991–92-es déloszét konfliktusnak ezer áldozata volt. A békét 2008-ig orosz békefenntartók szavatolták.
Adzsária sorsa másképp alakult. A fekete-tengeri tartományt ellenőrzése alatt tartó Aszlan Abasidze és szeparatistái ugyanis Oroszország egyik eszközéül szolgáltak a gyengekezű grúz elnök, Eduard Sevardnadze sakkban tartására. Egészen addig, amíg a 2003-as rózsás forradalom után hatalomra nem jutott Miheil Szaakasvili.
A Nyugat-barát államfő kezdetben Moszkvával is igyekezett pragmatikus viszonyt kialakítani, ennek demonstrálására közös erővel űzték el Abasizdét, akinek viszont épp Moszkva nyújtott menedéket. Az Adzsária fővárosában, Batumiban indult beruházásokat Szaakasvili előszeretettel tette ki a kirakatba.
A másik két szeparatista tartománnyal viszont nem volt ilyen szerencséje, a 2008-as grúz–orosz háború következményeként minden ellenőrzést elvesztett Abházia és Dél-Oszétia fölött. Oroszország függetlennek ismerte el a két szakadár régiót, amelyek azóta afféle orosz protektorátusként ékelődnek a szuverén Grúzia területébe.
Dél-Oszétia pedig még terjeszkedik is: április elején a Politico közölt riportot arról, hogy a tartomány fegyveresei éjjelente grúz szántóföldeket szállnak meg, ahonnan rövid úton kiűzik a tulajdonosokat, a területet pedig az „országhoz” csapják. Nyáron pedig népszavaznának az Oroszországhoz csatlakozásról. Mindezt a tbiliszi kormány legkisebb ellenállása nélkül.
Szintén a 90-es évek elejének káosza okozta a transznisztriai konfliktust. Az 1940-ben a Szovjetunióhoz került román többségű területeken élő oroszok ugyanis a birodalom összeomlása után, a kisinyovi kormány elnyomásától tartva, 1990-ben kikiáltották a Dnyeszter folyó és az ukrán határ közötti keskeny földsáv függetlenségét.
Ezt Moldova 1992-ben háborúval sem tudta érvényteleníteni,
így a keleti határszakaszán, Tiraszpol központtal azóta is zavartalanul működik Moszkva szatelitállama, a Dnyeszter-menti Moldáv Köztársaság, ugyancsak orosz „békefenntartókkal”.
Transznisztria ügye az ukrajnai háború óta ismét előtérbe került, tavaly nyáron például elterjedt, hogy Románia akarja megszállni – később az Origo kiderítette, hogy a Moszkva által terjesztett kacsa hogyan kaphatott szárnyra a környező országokban.
Az viszont biztos, hogy mióta Ukrajna megtiltotta az orosz fegyverszállítást a saját területén, Transznisztria egyre inkább elszigetelődik, hiszen mindkét irányból jogi akadályokba ütközik az utánpótlása.
A tőle keletre fekvő Odessza megyét ráadásul éppen Miheil Szaakasvili irányítja. Porosenko ukrán elnök alighanem benne látta annak biztosítékát, hogy az annektált Krím és Transznisztria között Odessza nem lesz az orosz fegyverek átjáróháza, ahogyan ez 2014-ig történt, valahogy így:
És ha már Ukrajna. Az, ami a Donbasszban folyik, kísértetiesen hasonlít arra, ami a Kaukázusban és Moldovában történt. Bátran tippelünk hát egy ötödik európai posztszovjet konfliktusra.