Nyomasztó tud lenni a hétfő éjszaka Kijevben. A Majdan tér környékét leszámítva teljesen üres és koromsötét a város, a kétszer négy sávos sugárutak pedig csak fokozzák az elhagyatottságérzést. Metró ilyenkor már rég nem jár.
A Dnyeper bal partján, pár kilométerre a folyótól – a Béke sugárúton – azonban libasorban állnak az autók a Mihály arkangyal-templom előtt.
Bentről halvány fény áramlik ki a kátyús utcára. És gyertyalángok egyre-másra a szemerkélő esőben.
100-150-en jöhettek itt össze, de nem éjféli misére, hanem a 0 óra 55-ösre, ami az 1986. április 26-án hajnalban történt csernobili atomkatasztrófára emlékeztet 30 éve.
Nem tudom eldönteni, hogy requiemen vagy hálaadó alkalmon vagyok-e. A pópa, ahogy kell, elimádkozza, hogy még egyszer ennek nem szabad megtörténnie, sajátos hívőseregében azonban van, aki megsemmisülten néz maga elé, a sarokban meg régi barátok köszöntik egymást. Néhány kisgyerek is feltűnik, de ez inkább egy nyugdíjastalálkozó. A túlélőké.
Vaszilij likvidátor volt. A barátai miatt jött el. Azok kedvéért, akik már meghaltak. Szerinte ő azért él még, mert sportol – meg persze csak 7 kilométerre volt a felrobbant erőműtől. Tényleg nem néz ki 69-nek, de azért előfordul, hogy rosszul van.
30 éve fáj a feje, de büszkén állítja: nem szed tablettákat. Ha szedne, mondja, talán még rosszabbul lenne.
A 4-es reaktorblokk robbanása után az volt a dolga, hogy szervezze a kollégái fuvarjait a katasztrófa helyszínére. Járhatott volna rosszabbul, mint azok a bányászok, akikről külön is megemlékezik: akiket keletről hoztak, hogy alulról közelítsék meg a katasztrófa helyszínét.
Akárhogy csavarom a kérdést, nem válaszol, hogy mikor vált számára világossá, mekkora a baj. „6 hónap után jöttem rá, milyen károkat fog ez okozni a gazdaságban – hangzik az egyik terelő válasz, de itt nem állt meg. – Még szerencsénk is volt, hogy létezett a Szovjetunió; Ukrajna egy ilyenbe ma belerokkanna.”
Mi tagadás, a kormány tényleg nem esik túlzásokba: mint egykori likvidátor, Vaszilij ma ingyen buszozhat Kijevben, de a megyén kívül már félárú jegy kell. Ennyit a privilégiumokról.
A liturgia nem tart sokáig, az ámen után az emberek csendben, méltóságban a templomkertbe vonulnak, ahol megkondulnak a harangok az áldozatok emlékére.
Aztán szegfűk kerülnek az emlékműre.
„Irány az asztalokhoz” – töri meg egy asszony a csendet. Pár perc múlva pedig már reccsennek a vodkásüvegkupakok, előkerül a fekete kenyér meg a sós uborka, a templom előtt pedig pár perc után alkoholgőz keveredik az esernyők alatti nosztalgiázással.
„Pripjaty? Gyönyörű hely volt. Minden vadiúj, jó bérekkel, ha valaki meglátogatott minket, mindig azt mondta: »Nálatok lépni sem lehet a gyerekektől!« Tényleg a fiataloknak épült a hely, 26 év volt az átlagéletkor. Április 27-én evakuáltak minket” – mondja a 64 éves Vera, aki, bár Kijevben él, máig Csernobil környékén dolgozik. A férje öt éve halt meg, az özvegy persze a baleset számlájára írja.
Ahogy azoknak a halálát is, akikkel együtt dolgozott, mert a felük nem él már.
Hogy ő miért tartozik a másik félhez? Szerinte személy- és dózisfüggő.
„Azokért iszunk, akik nincsenek már velünk – emeli a szto gram vodkát, de csak a kerek évfordulókon hajlandó erre. – Képtelen lennék ezt minden évben megtenni. A szomorúság hajt ide, nem az, hogy régi arcokkal találkozzak.”
Az eső reggel már szakad, de a csernobili lezárt zóna felé vesszük az irányt: az ukrán vezetés itt emlékezik meg.
Petro Porosenko államfő meg aláír az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankkal, másképp ugyanis nem készülhetne el a 4-es blokk fölé épülő gigantikus szarkofág, amitől
azt remélik, talán egy évszázadig képes lesz felfogni az egyébként évezredekig tartó sugárzást.
A 30. évforduló pénzosztással is jár: a fejlesztési bank 40 millió eurót ad a csernobili munkálatokra, amit az EU a következő években még bő 87 millióval egészít ki. És Porosenko nem hálátlan, ha már vagy fél órán át váratta az erőmű dísztermében a tiszteletére összegyűlt nemzetközi küldöttséget – amelyben magyar vendéget még csak véletlenül sem lehet felfedezni. A koszorúzás után jönnek a lózungok:
Persze ha valaki ezt a 4-es blokk fölé épülő monstrum alatt mondja, annak van egy sajátos atmoszférája.
Aztán jön a kötelező üzenet Moszkvának – mégis mire való egy emléknap? –, sci-fibe illő gondolatmenettel: Oroszország atomhatalom, amellyel Ukrajna háborúban áll, ezért támadás érheti az ukrán nukleáris létesítményeket, amelyeknek emiatt nagyobb védelem (értsd: több pénz) kell.
Világos üzenet a külvilágnak, és még érvényes is: mindegy, hogy ki fizet, csak ne az ukrán kormánynak kelljen. Az már úgyis állja Vaszilijék buszjegykedvezményét.