Moszkva központjában egy kis betonból készült emlékmű áll annak a három fiatalembernek a nevével, akik 1991. augusztus 21-én este a keményvonalas kommunisták által elkövetett puccskísérlet áldozatai lettek. Bármennyire is meglepőnek tűnhet, a Szovjetunió összeomlásához, és ez által az Orosz Köztársaság születéséhez vezető eseménynek nem állítottak több szobrot, ráadásul az oroszok és a
Kremlin nem is gyakran emlékeznek meg az eseményekről, arról pedig egyáltalán nem lehet beszélni, hogy nemzeti ünnepként tekintenének rá.
"A puccs teljesen agyatlan és abszurd eseménysorozat volt" - idézte fel Grigorij Javlinszkij, a szovjet kormány gazdasági reformokért felelős tanácsadója a The Moscow Timesnak adott interjújában. "Amikor a Szovjetunió összeomlott, az emberek azt kiáltozták, hogy szabadság és győzelem. De bennem egyáltalán nem kavarogtak ilyen érzések" - emlékezett vissza az eseményekre.
Oroszország a mai napig rendkívül megosztott a Szovjetunió összeomlásával kapcsolatban. A Levada Központ független felmérése szerint az oroszok 66 százaléka szerint sem a puccsot megkísérlő keményvonalas kommunistáknak, sem pedig az ellenük fellépőknek nem volt igaza, felük pedig bánja, hogy összeomlott a rendszer. Van, aki az augusztusi puccs és a Szovjetunió bukásában egy új Oroszország születését látta, mások viszont tragédiaként és árulásként élték meg az eseményeket.
Ebben a tekintetben továbbra sem történt változás, annak ellenére sem, hogy az oroszok összességében sokkal jobban élnek, mint a kommunista rendszer alatt, vagy a gazdasági és politikai káosz által sújtott 1990-es években, amikor is a zavaros privatizáció, majd később a "kölcsönrészvényekért" sémában egy maréknyi üzletember kezébe került az orosz gazdaság fele, beleértve az energetikai szektort, a telekommunikációt és az autóipart.
Sőt, éppen a 90-es évek káosza járult hozzá ahhoz, hogy az orosz társadalom egy része mára visszasírja a szovjet rendszert.
Ugyan a keményvonalas kommunisták 1991 augusztusában elbuktak, Javlinszkij szerint mégis az ő győzelmükkel zárult a puccs. "A modern Oroszország ma a puccsistáké, a biztonsági szolgálatoké. Nem sikerült végrehajtanunk a szükséges reformokat, ez pedig hatalmas szégyen" - mondta az egykoron nagy befolyással rendelkező Jabloko párt elnöke.
A puccsot ugyan a keményvonalas kommunisták és a nemzetbiztonsági szolgálat emberei tervelték ki és hajtották végre, de még korábbi KGB-sek és párttagok között is nagy volt a megosztottság. Vlagyimir Putyin a mai napig elhatárolódik attól, hogy teljesen felmentse a felelősség alól a puccsot megkísérlőket, de ugyanakkor nyíltan katasztrófának nevezte a Szovjetunió összeomlását, amit éppen a puccsisták akartak megakadályozni.
Anatolij Szobcsak, Szentpétervár egykori liberális polgármestere életéről készült dokumentumfilmben pedig ő maga is nyilatkozott, hiszen a puccs alatt éppen az ő alkalmazásában állt, miközben még a KGB-nek is a tagja volt. Putyin arról számolt be, hogy nehéz volt döntést hoznia abban a tekintetben, hogy a liberális Szobcsak vagy a KGB mellé álljon 1991 augusztusában, de végül szembeszállt a puccsistákkal.
De mi történt pontosan a szovjet birodalom összeomlásához vezető napokban, és milyen események vezettek odáig, hogy a keményvonalas kommunisták és a KGB nem látott más megoldást a Szovjetunió megmentésére, csak ha visszaveszik a hatalmat Oroszország irányítása felett?
Leonyid Brezsnyev 1982-es halála után a szovjet elit tudatában volt annak, hogy a gazdaság teljesen romokban van, a helyzet pedig tarthatatlan. Komoly gondot jelentett, hogy a Politbüro (az orosz kommunista párt legfelső irányító szerve) felsőbb vezetése változást nem akaró öreg keményvonalasokból állt, akik elhatárolódtak bármiféle gazdasági reformtól. Brezsnyev után Andropov és Csernyenko sem voltak képesek megoldani a szovjet gazdaság rendszerszintű kritikus problémáit.
Andropov például abban hitt, hogy a gazdasági nehézségek hátterében az áll, hogy a munkások nem voltak elég fegyelmezettek és túl nagy volt a korrupció. Arra viszont egyáltalán nem gondolt, vagy nem akart gondolni, hogy a szovjet gazdaság pillérjein is mély repedések voltak. Amikor Mihail Gorbacsov 1985-ben, mindössze 54 évesen átvette elődjeitől a párt és a szovjet birodalom irányítását, gazdasági reformokat jelentett be, és
elindította a peresztrojka (átstrukturálás) folyamatát, amelynek célja az volt, hogy a szovjet gazdaság egy szintre kerüljön a nyugati országokkal.
Gorbacsov viszont a kezdetekben elődjeihez hasonlóan szintén azt hitte, hogy csak kisebb gazdasági reformokra van szükség, és nincsenek rendszerszintű problémák. Azonban hamar felismerte, hogy strukturális változtatásokra van szükség, és meg kell valósítani a kapitalizmus egy formáját a Szovjetunióban, viszont teljesen elköteleződni nem mert mellette, ezért egy félmegoldás született: a piaci szocializmus. Ezzel lényegében gyengíteni akarták az állam befolyását, felszámolni a korrupciót, és demokratizálni a munkaviszonyokat.
A gorbacsovi reformok másik pillére az úgynevezett glasznoszty (nyitottság) volt, amely a politikai élet demokratizálását kívánta végrehajtani, beleértve a szabadabb információáramlást és véleménynyilvánítást.
Nem kellett eltelnie sok időnek ahhoz, hogy a glasznoszty korlátai érzékelhetőek legyenek. Az 1986 áprilisában bekövetkező csernobili reaktorrobbanást például a régi szovjet módszerekkel próbálták meg kezelni, és már ekkor tisztán látszott, hogy a teljes körű reformok végrehajtása lehetetlen lesz a kommunista rendszerben.
"Még tanuljuk a demokráciát és a nyitottságot, azt, hogy miként kell vitázni, és elmondani egymásnak az igazságot. Ez természetesen nem kis feladat. Azonban a demokratizálás folyamata központi és lokális szinten is túl lassan halad. Valakinek vennie kell a bátorságot, hogy bevallja. Amennyiben a politikai rendszer rugalmatlan és nem változik, akkor nem leszünk képesek végrehajtatni a peresztrojka feladatait" - mondta Gorbacsov 1988-ban a kommunista párt 19. konferenciáján.
A gyors változást és a reformokat viszont a szovjet hadsereg vezetése és a kiváltságos helyzetüket féltő vezető párttagok is komoly aggodalmakkal kísérték. Gorbacsov reformjai ráadásul nem hozták meg a várt hatást, gyakori volt az élelmiszerhiány, a sztrájkok és a rendszerellenes tüntetések is. A glasznoszty következménye pedig végső soron az lett, hogy 1989 és 1990 között sorra omlottak össze a kelet-közép-európai kommunista rendszerek, ledöntötték a berlini falat,
majd 1990 márciusában Litvánia kikiáltotta a függetlenséget, ezt viszont a Szovjetunió nem ismerte el.
A helyzet rendezése érdekében Gorbacsov egyeztetést kezdeményezett a 16 tagköztársaság vezetőivel. A kudarcot már korán jelezte, hogy Észtország, Lettország, Litvánia, Moldávia, Grúzia és Örményország vezetői kijelentették, hogy nem kívánnak részt venni a megbeszéléseken.
Kilenc tagállam hajlandó volt kompromisszumot kötni, és sikeres népszavazást hajtottak végre, így támogatottságot nyert az a javaslat, miszerint csak az államfő személye, a külpolitika és a honvédelem ügye legyen közös. Ezen megállapodás aláírását augusztus 20-ra tervezték, viszont sosem került sor rá.
Ahogyan a Múlt-Kor is megírta, ekkorra már az Állambiztonsági Bizottság régóta mozgolódott a háttérben, és 1991. augusztus 19-én, egy nappal a tagköztársaságok és Oroszország közötti új megállapodás aláírását megelőzően akcióba lendültek Vlagyimir Krjucskov, a KGB vezetőjének irányításával.
Gorbacsov éppen a krími Foroszban nyaralt családjával, amikor augusztus 18-án a KGB elszigetelte és házi őrizetbe vette. Másnap, augusztus 19-én a 103. számú KGB-hadosztály körülvette a Kreml térségét, a teljes hatalmat pedig a KGB és a keményvonalas kommunisták által létrehozott Rendkívüli Állapot Állami Bizottsága (GKCSP) vette át, miután Moszkvába páncélosok vonultak be, délután pedig Gennagyij Janajev alelnök rendkívüli állapotot hirdetett.
Az utcákon megjelentek a tüntetők, akik nem kívánták hagyni, hogy a puccsisták megdöntsék a hatalmat.
A moszkvai Lubyanka téri KGB-székház előtt a biztonsági erők emberi homokzsákokat helyeztek el, láthatóan felkészültek arra, hogy a nép erőszakkal reagálhat az eseményekre, miközben a televízió az előre bejelentett program helyett A hattyúk tavát adta. Ez egy jól bevált szovjet szokás volt, amelyet Brezsnyev is mindig alkalmazott, ha meghalt egy fontos vezető, vagy egy új rezsim uralkodása vette kezdetét, írta Bridget Kendall, a BBC újságírója, aki a puccs alatt Moszkvában tartózkodott. Az orosz hírügynökség pedig arról adott ki közleményt, hogy Gorbacsov megbetegedett krími nyaralása során.
Augusztus 19-én a puccsisták sajtótájékoztatót tartottak, amely során megpróbálták megmagyarázni az eseményeket, többségük viszont láthatóan részeg volt, idegesen viselkedtek, Janajevnek pedig megállíthatatlanul remegett a keze. Rodric Braithwaite, az Egyesült Királyság akkori moszkvai nagykövete felidézte, hogy a felesége szerint az egész társaság úgy nézett ki, mintha karakterek lennének a Muppet-show-ból. "Rendkívül komolytalannak tűnt a puccs" - mondta.
Borisz Jelcin, az Orosz Köztársaság elnöke ezzel szemben gyorsan és határozottan cselekedett. Az orosz parlament alkotmányellenes, reakciós államcsínynek minősítette az eseményeket, és általános politikai sztrájkra szólította fel a lakosságot. Jelcin kijelentette, hogy átveszi az ellenőrzést a föderáció fölött, később pedig egy tankra felmászva szólt az emberekhez, és arra buzdította őket, hogy álljanak ellen.
Jelcin, Gorbacsov egyik legnagyobb politikai riválisa szintén rajta volt azon a KGB-s listán, amelyet Krjucskov írt össze a nem kívánatos személyekről, azonban őt nem tudták elfogni. Valentin Stepankov, az Orosz Föderáció első vezető ügyésze később elmondta, hogy a puccs vezetőinek részletes tervei voltak azzal kapcsolatban, hogy miként fogják hatástalanítani a különleges erők bevetése segítségével Jelcint és az orosz kormányt.
Stepankov szerint a KGB alfa speciális egysége és az Omon különleges rendőrség augusztus 21-én hajnali 1 órakor vette volna körül a Kremlt, és két órával később be is hatoltak volna az épületbe, ahol Jelcinék tartózkodtak. Minderre viszont nem került sor, mivel augusztus 20-án este 11 óra tájékában megérkeztek az első jelentések azzal kapcsolatban,
hogy két tüntető meghalt, amikor a tankok áttörték az általuk épített barikádot, egy harmadikat pedig lelőttek.
A szemtanúk szerint a tankok a Kreml felé tartottak, azonban később kiderült, hogy nekik semmi közük nem volt a KGB és az Omon közös akciójához. A katonák pánikba estek, és a lincseléstől tartva próbálták meg elhagyni a helyszínt, ezért törték át a kordont. Dmitrij Jazov védelmi miniszter nem sokkal később válságstábot hívott össze, és úgy döntöttek, hogy a történtek fényében nem rendelhetnek el fegyveres támadást a Kreml ellen, amelyet több tízezer tüntető vett körül. Jazov a különleges erőket először a pozíciójuk tartására szólította fel, majd vissza is hívta őket. Eközben a KGB moszkvai központjában is eluralkodott a pánikhangulat, a puccs szétesőben volt.
Tekintse meg látványos fényképeken az 1991 augusztusi eseményeket az alábbi képre kattintva:
Jazov augusztus 21-én döntött úgy, hogy kihátrál a puccsból, és a Krímbe utazott, hogy kiszabadítsa Gorbacsovot, azonban a Szovjetunió helyzete már menthetetlen volt. Gorbacsov 1991. december 25-én lemondott. Jelcint az emberek hősként ünnepelték, népszerűsége közvetlenül a puccs után 57 százalékon állt (majd rövidesen 10 százalékra esett), ő lett az Orosz Föderáció első elnöke.
Arra viszont a támogatói közül kevesen számítottak, hogy az 1990-es évek politikai és gazdasági válságok sorát jelentik majd Oroszország számára, a KGB hatalomátvétele pedig a sikertelen puccs ellenére is megvalósul, csak kilenc évvel később. Alig 2 évvel a 91-es puccsot követően pedig már Jelcin adott utasítást a tankok moszkvai bevonulására. Az 1993-as összecsapások során százak haltak meg, az országban pedig majdnem kitört a polgárháború.