1968 májusában a Scorpion atom-tengeralattjáró hazafelé tartott a Földközi-tengerről.
A három hónapos bevetés sikeres volt, ugyanakkor nagyon fárasztó is a legénység számára,
így a 99 matróz már alig várta a kikötést Norfolkban, az Atlanti-óceáni Tengeralattjáró Flotta központjában. A Scorpion olyan közel járt már az útja végéhez, hogy a norfolki érkezésének körülbelüli időpontját is elküldte rádión - a családok, feleségek ennek alapján készültek a férjek és apák fogadására.
Majd egyszer csak csend lett, és többé nem érkezett üzenet a Scorpionról.
Az amerikai flotta június 5-én eltűntnek nyilvánította a tengeralattjárót, amelynek a roncsait csak hónapokkal később, októberben találták meg az Azori-szigetek közelében.
A katasztrófa körülményeit kezdettől fogva titkolta az amerikai haditengerészet.
A ködösítés egyik oka az volt, hogy a Scorpion atommeghajtású vadász-tengeralattjáróként az amerikai haderő egyik legmodernebb és legdrágább eszköze volt, csupa titkos berendezéssel a fedélzetén, amely nem kerülhetett szovjet kézbe – még a víz alól sem.
Az amerikaiak pedig joggal tartottak attól, hogy a szovjetek ugyanúgy megpróbálják kiemelni az értékes roncsot,
mint ahogy a CIA próbálta megszerezni a K-129 szovjet tengeralattjárót, amely a Csendes-óceánon süllyedt el 1968 márciusában.
A hazudozás másik oka az amerikai hadvezetés többszörös felelőssége volt.
A Scorpion már régen megérett a második felújításra – az első nagyjavítás négyéves korában, 1964-ben történt -, amit többször elhalasztottak a hidegháborús feladatok gyakorisága és a kevés rendelkezésre álló tengeralattjáró miatt.
A Scorpionon az elmaradt nagyjavítás következtében olyan gyakran történtek meghibásodások, hogy a matrózok Scrapironnak, Ócskavasnak csúfolták.
Francis Atwood Slattery kapitány a katasztrófa előtt két hónappal sürgős feljegyzésben követelte a hajótest átmeneti javítását, valamint több szelep és a hajócsavar cseréjét. A szelepek és a hegesztések annyira elhasználódtak, hogy
a Scorpion óvatosságból, a gyárilag engedélyezett 600 méter helyett nem merülhetett 100 méternél mélyebbre,
ami már a második világháborúban sem számított soknak.
De a Scorpion nem az elöregedett berendezések miatt süllyedt el, amit igazolt az amerikaiak víz alatti hangfelderítő rendszere, a SOSUS (Sound Surveillance System) is. Ez ugyanis robbanás vagy robbanások hangját is rögzítette, illetve a süllyedő tengeralattjáró összeroppanását is.
Mivel a hivatalos vizsgálat szerint nem volt megállapítható a Scorpion katasztrófájának oka, és közben a vizsgálati anyagot titkosították, a közvélemény találgatni kezdett. Ezeket a találgatásokat szakmai vélemények is kiegészítették.
Az elméletek között volt olyan is, amely szerint hidrogénrobbanás történt, míg mások biztosra vették, hogy a szovjetek elsüllyesztették az amerikai tengeralattjárót.
Az 1993-ban végre nyilvánosságra hozott iratok szerint
a vizsgálóbizottság a három legvalószínűbb ok közül elsőnek a torpedórobbanást tartotta.
Az Mk. 37 torpedó hírhedt volt arról, hogy az ezüst-cink akkumulátora felforrósodhat. Ennek a veszélyére a flotta Minőségellenőrzési és Tervezési Központjának igazgatója, Charles Morris Thorne mérnök fel is hívta a Haditengerészeti Fegyverzeti Hivatal vezetőinek figyelmét. Thorne egy titkos üzenetben jelezte, hogy egy 1968-as teszten a torpedó akkumulátora kigyulladt, ez pedig katasztrofális robbanáshoz vezethet bármely tengeralattjáró zárt hajótestében.
Ezért az igazgató a torpedó rendszerből való kivonását követelte – persze, hiába.
A baleseti vizsgálóknak feltűnt, hogy a Scorpion, a roncsai elhelyezkedése alapján keleti irányban haladt, holott Amerika és az otthon nyugatra volt. Miért fordult vissza a tengeralattjáró? A szakértők csak egyetlen magyarázatot találtak erre:
egy Mk. 37 torpedó véletlenül beindulhatott a csőben.
Erre volt már példa, hiszen egy óceáni hadgyakorlaton 1967 decemberében, amikor a Scorpion több torpedót is kilőtt céltárgyakra, egy gyakorló torpedó motorja magától működésbe lépett. Akkor a matrózok kilőtték ezt a fegyvert az óceánba, nehogy bent robbanjon fel.
A szakértők szerint a tragédia azzal kezdődhetett, hogy a matrózok, a szabályoknak megfelelően, elkezdték hatástalanítani a torpedókat, mielőtt a hazai kikötőbe értek volna. A munka közben egy akkumulátor aktiválódhatott, a torpedó motorja beindult és forgatta a propellert. A tengeralattjáró azonnal fordulóba kezdett, mert a torpedóba épített biztonsági berendezés leállítja a motort, ha fordulást érzékel. Ezt a rendszert épp a korábbi önelsüllyesztések miatt fejlesztették ki. Csakhogy ezúttal nem állt le a torpedó motorja. Ráadásul egy altiszt vagy matróz, a korábbi tapasztalatra alapozva, amikor jó ötletnek bizonyult a magától működő torpedó kilövése, engedély nélkül kilőtte ezt is.
De ez nem gyakorló torpedó volt, hanem valódi robbanófejjel ellátott, harci fegyver, amely meghatározott számú propellerfordulat után élesíti magát.
A kilőtt torpedó tehát célpontot kezdett keresni az Atlanti-óceánban. A legközelebb célpont a Scorpion volt, így az Mk. 37-es megkezdte annak a tengeralattjárónak az üldözését, amelyik kilőtte.
A Scorpion teljes gőzzel kelet felé menekült, de nem volt ideje kellően felgyorsulni.
A torpedó utolérte, és felrobbant. A roncsai 3 ezer méteres mélységben fekszenek az Atlanti-óceánban.