Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Legutóbbi regényemben, a „Lerombolni" címűben („Anéantir"), a főszereplő a végén rendkívül aggasztó helyzetbe kerül. Rákban szenved, és ahhoz, hogy egyáltalán esélye legyen a túlélésre, olyan súlyos csonkolással járó műtéteken kell átesnie, hogy a sebészek nem is szívesen ajánlják neki. A főhős ugyanakkor, kezelésének egy másik, különösebben nem félelemmel teli, csak fizikailag fájdalmas stációjában újra felfedezi a regény jótékony hatásait. Hogy elfelejtse a 4-6 órán keresztül kapott infúziót, és hogy ne törjön rá állandóan a vágy, hogy kitépje a tűt a karjából, a legjobb, amit tehet, hogy Conan Doyle-t olvas. Gyorsan emlékeztetem Önöket, hogy Conan Doyle angol író véleményem szerint sok nagyon jó dolgot írt, de leghíresebb műve kétségtelenül a Sherlock Holmesról szóló regény és novellaciklus volt.
Itt szeretném felhívni a figyelmet arra is, hogy Conan Doyle választása félrevezető lehet. Azt gondolhatnánk, hogy egy regénynek, amelynek az lenne a legfontosabb feladata, hogy átsegítsen bennünket egy lelkileg nyomasztó helyzeten – azaz egy hosszú infúzión vagy vizsgálati eredményre való várakozáson -, annak olyan könyvnek kell lennie, amelyet az angolszászok "page-turner"-nek neveznek, azaz olyannak, amely annyira magával ragadó, hogy képtelenek vagyunk letenni, és rögtön el akarjuk olvasni az első oldaltól az utolsóig.
Ez egy fontos tulajdonság, nagyon fontos, ez igaz; de nem hiszem, hogy ez a legfontosabb
- mondja Houellebecq, majd egy különös felvetéssel folytatja díszdoktori beszédét.
Egy egyszerű kísérletre invitálom Önöket. Menjenek ki a tengerpartra egy szép nyári délutánon. Merüljenek el egy Sherlock Holmes-történetben. Kevesebb mint egy oldal alatt, ha Conan Doyle úgy dönt, Londonban találják magukat egy hideg, esős téli éjszakán, amikor hömpölyög a köd az utcákon, vagy talán a Baker Street-i lakásban vannak, ahol halkan dörmög a szénkandalló. Conan Doyle oda visz minket, ahová akar, amikor akar, kiválasztott karakterei körébe. És tényleg kevesebb mint egy oldalába kerül.
Talán azt várnák tőlem doktori beszédemben, hogy arról beszéljek, hogyan repítik el az olvasót a szerzők az általuk teremtett világba, melyek azok a lényeges részletek, amelyekkel ezt elérik. De igazából nem erről kell beszélnem. Nem minden írónak ugyanaz a módszere, egyszerűen azért, mert más és más az a világ, amelyet érzékelnek.
Egy írótól elvárhatnánk, hogy erre saját könyvei egyik oldalán adjon magyarázatot, amit akár „gyakorlati útmutatónak" is nevezhetnénk. De a valóságban ez nem működik. Nem működhet, mert amikor írunk, a tudatos gondolkodás nem játszik szerepet; az írás pillanatában érezzük, hogy mi a fontos, de amint egy másik oldalra érünk, már el is felejtjük azt. Néha, amikor évekkel később újra elolvasunk valamit, ismét rátalálunk erre, és azt mondjuk magunkban, hogy „ez és ez a részlet egyáltalán nem rossz"; de pontosan olyan, mintha a könyvet valaki más írta volna.
Ezért általában feleslegesen tűnődünk azon, hogy egyes oldalak miért annyira jók, felesleges magyarázatot kérni a szerzőtől, hogy ez miért van így, ő semmit sem tud erről. Sokkal jobb, ha szakértőre bízzuk a fontos részletek, a sajátosságok és a módszerek kiértékelését.
Természetesen szerző vagyok, de saját életemben mindenekelőtt olvasó; sokkal több időt töltöttem olvasással, mint írással. És az én olvasói életem, ellentétben az íróival, bizonyos szempontból végleges következtetésekhez vezetett, olyanokhoz, amelyek e rövid beszédben is azok lesznek.
A regényirodalom létezésének alapvető oka az, hogy
az ember agya általában túl bonyolult, túl gazdag ahhoz a léthez, amelyre hivatott. Így aztán számára a fikció nemcsak öröm, hanem szükséglet is.
Szüksége van más, a sajátjától eltérő életekre, egyszerűen azért, mert a sajátja nem elégséges. Nem feltétlenül kell, hogy ezek a más életek érdekesek legyenek; lehetnek tökéletesen sivárak is. Lehetnek eseményesek, teli akár nagy horderejű eseményekkel; de lehet, hogy egy ilyen esemény sem lesz benne. Nem kell, hogy egzotikusak legyenek; lehetnek öt évszázaddal ezelőttiek, vagy egy másik kontinensen is játszódhatnak, vagy épp a szomszéd épületben. Az egyetlen fontos dolog az, hogy mások legyenek.
Tágabb értelemben véve a más életek iránti igény akár politikai is lehet; de úgy tűnik, hogy eddig még nem javasoltak értelmes politikai megoldást. Szerintem valószínűbb, hogy ezek a más életek mindenekelőtt intim, fizikai, érzelmi jellegűek; de akkor is úgy tűnik, hogy ebben sem született még semmilyen lényegi megoldás.
Szerintem a lényeg nem a jelenlegi, de nem is a jövőbeli virtuális (metaverzum) világon keresztül nyilvánul meg; aki ezt állítja, hazudik. Az igazság az, hogy az irodalom mindeddig az egyetlen, ami képes ezt a feladatot elvégezni. (Mármint megmutatni a lényeget és az igazságot.)
Természetesen ez a más életek iránti igény akkor éri el maximális intenzitását, amikor saját életünk körülményei fájdalmassá és nyomasztóvá válnak.
Ezért, mindannak ellenére, amit az elején mondtam, talán mégiscsak helyes, hogy jutalomban részesítjük a regényírókat.
