Az állampolgári konferencia április 3-án adta át következtetéseit Emmanuel Macron köztársasági elnök részére, aki ennek alapján dönt arról, hogy milyen körülmények között vezessék be az eutanáziát Franciaországban.
„Kezdjük egy rövid, de annál durvább bekezdéssel. Guy Debord amolyan régivágású megoldással öngyilkos lett, Jean-Luc Godard – „a legostobább kínaibarát svájci", hogy egy vicces szituacionista kifejezéssel éljek – az asszisztált öngyilkosságot („passzív eutanázia") hívta segítségül. A soron következő zseniális provokátor minden bizonnyal az orvosi, azaz aktív eutanázia mellett dönt majd. És ahogy mondani szokták, a színvonal az egyre inkább csökken...
Mark Zuckerberg viszont épp most nőtt nagyot a szememben (nem volt nehéz), mert megtudtam, hogy úgy döntött, csak azokat az állatokat fogja megenni, amiket saját maga ölt meg. Ezt a módszert minden vegetarianizmuson gúnyolódónak fel lehetne ajánlani (esetleg rá is lehetne kényszeríteni). Ugyanezt érdemes lehet a halálbüntetés híveire is vonatkoztatni. Érdekes lenne ugyanis a golyó általi halált úgy visszavezetni, hogy a kivégzőosztagba azokat állítják be, akik a halálos ítéletet megszavazták. (Sajnálom, hogy kicsit elhamarkodottan egyenlőségjelet teszek az ember és az állat közé, de alapvetően ugyanarról van szó - magyarázza Houellebecq fenti állítását). „Nem vagyok sem meggyőződéses vegetáriánus, sem a halálbüntetés határozott ellenzője; de az embernek szembe kell néznie döntései következményeivel; talán túl bonyolult, vagy túl nehéz lenne ezt meghallani?" - indítja írását Houellebecq, majd így folytatja értekezését:
„A nyugati országokban manapság a legtöbb ember szinte minden nap eszik - Mark Zuckerberg egészen biztosan. Életünk folyamán jó esélyünk van arra, hogy soha ne találkozzunk kegyetlen gyilkosokkal és a halálbüntetést kiszabó esküdtszékbe se válogatnak be bennünket. Vannak olyan ritka, ám mégsem teljesen kivételes körülmények hosszú életünk során, amikor mégis szembe kerülhetünk ilyen esetekkel. Hasznos tehát, hogy gondolatkísérletbe (Gedankexperiment) bocsátkozzunk, mintegy felkészülvén az ilyen esetekre. És lassan már el is érkeztem mondandóm lényegéhez. Tegyük fel - a hipotézis korántsem abszurd -, hogy vagy a kapcsolataimon keresztül, vagy azért, mert navigálni tudok a web sötét oldalán, a darkweben, nátrium-pentobarbitált, azaz egy fájdalommentes és biztos hatású mérget sikerül beszereznem. Tegyük fel továbbá, hogy egy barátom, aki az életét elviselhetetlennek találja, szívességből megkér, hogy szerezzek neki ebből az anyagból. Vajon hogyan reagálnék? Kétségtelen, hogy ha segítenék neki, azzal megnövelném egyéni szabadságát. Na de vajon elég indok ez?" - kérdezi Houellebecq.
„Mindenesetre - folytatja a világhírű író -, azokban az amerikai államokban, amelyek legalizálták az asszisztált öngyilkosságot, egyáltalán nem hanyagolható el azon betegek aránya, akik az év végéig mégsem vették be a rendelkezésükre bocsátott - az adott évben vagy korábban felírt - mérget. (2023 áprilisáig Colorado, Oregon, Montana, Washington, Új-Mexikó, Hawaii, Vermont, Main, New Jersey, District of Columbia és Kalifornia államok engedélyezték az eutanáziát). Ez az arány az Oregonban mért 34%-hoz képest „District of Columbiában" 50%-os. Ahogy Nietzsche megjegyzi a „Jón és gonoszon túl" című művében, sok rossz éjszakán átsegít az öngyilkosság gondolata. Gyakran valóban ez az egyetlen hatékony vigasz; mégis úgy vélem, hogy a méreg tényleges megvásárlása nem tanácsos azoknak az embereknek, akiknek hozzám hasonlóan ingadozik a hangulatuk; a többség még a végén kicsinálná magát. Hogy érezném magam, ha a barátom néhány hónap múlva eljönne, hogy bevegye a mérget, amit én szereztem be neki? Ön személy szerint mit érezne?" - teszi fel a kérdést Michel Houellebecq.
„És mit érezne akkor, ha egy idegen kérné meg ugyanerre, méghozzá egy nagyobb pénzösszegért cserébe?" - szegezi Houellebecq az újabb kérdést az olvasóknak. „Ha az etikai akadályokon sikerülne méltóságteljesen átugornia és azon gondolkodna, hogy belevág az asszisztált öngyilkosság üzletébe, nem ajánlom Svájcot. A „Dignitason" kívül, amit egy korábbi regényemben annyira megsértettem, hogy bepereltek miatta... ott van a Jean-Luc Godard választotta piacvezető „Exit", a Life Circle, egyszóval egy kicsit telített a piac." (Houellebecq az említett pert egyébként megnyerte).
„Már csak a lelkiismeret kedvéért is képzeljük el, hogy Ön egy demokráciában él (de a svájcitól eltérő demokráciában), ahol arra kérik, hogy egy népszavazáson szavazzon a témában. Vajon hogyan szavazna?" - szólítja meg ismét Houellebecq az olvasókat.
„Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kérik, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok. Hasonlóképpen nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához. Tisztán és szentül megőrzöm életemet és tudományomat, ártatlanságban és tisztaságban töltöm az életemet és gyakorlom a művészetemet." Igazi nosztalgiát érezhetünk Hippokratész esküjének csendes nemessége iránt, mondja Houellebecq, egészen az utolsó bekezdéséig: „Ha ezt az eskümet megtartom és nem szegem meg: örvendhessek életem fogytáig tudományomnak, s az életnek, de ha esküszegő leszek, történjék ennek ellenkezője"
Houellebecq szerint nem mellékes, hogy Hippokratész Platón kortársa volt, még jóval a kereszténység kialakulása előtt. Arról ír, hogy az eutanázia összes általa ismert ellenzője hithű keresztény, saját magát pedig agnosztikusként azonosítva, néha úgy érzi, hogy félreértik eutanázia-ellenes meggyőződését.
"Szép lassan azonban, anélkül, hogy bárki hibát találna benne, vagy bárki észrevenné, a polgári jog eltávolodik az erkölcsi törvénytől, miközben az egyetlen funkciója az lenne, hogy szolgálja azt. Fájdalmas és hosszútávon kimerítő egy olyan országban élni, amelynek jogszabályait megvetik, vagy azért, mert erkölcsileg közömbös cselekedeteket szankcionál, vagy azért, mert erkölcsileg aljas cselekedeteket hagy jóvá. De még rosszabb olyan emberek között élni, akiket apránként megvetsz azért, mert alávetik magukat azoknak a törvényeknek, amelyeket te magad megvetsz, és amiért egyre másra új törvényeket követelnek. Az asszisztált öngyilkosság továbbra is egy kicsit öngyilkosság marad - még akkor is, ha egy olyan valószínűtlen helyzetbe kerülnék, hogy egy egyesület alkalmazottja átnyújtana nekem egy üveg pentobarbitált és egy poharat hozzá. Az első dolog ugyanis amit kérnék tőle, az lenne, hogy hagyja el a szobát és hagyjon magamra."
A cikk folytatódik, lapozzon!