Franciaország az összeomlás szélén: itt a volt budapesti nagykövet és francia kémfőnök 7 pontos, bevándorlásellenes javaslata

Protesters clash with CRS riot police at the Porte d'Aix in Marseille, southern France on June 30, 2023, over the shooting of a teenage driver by French police in a Paris suburb on June 27. The unrest has come in response to the killing of 17-year-old Nahel, whose death has revived longstanding grievances about policing and racial profiling in France's low-income and multi-ethnic suburbs. (Photo by CHRISTOPHE SIMON / AFP)

A következetesen bevándorlásellenes, tudását sok szempontból is a gyakorlatból merítő Pierre Brochand 2002 és 2008 között a befolyásos és nagy hatású Külbiztonsági Főigazgatóság főigazgatója volt, ő vezette tehát Jacques Chirac, majd Nicolas Sarkozy elnöksége alatt a francia kémszolgálatot. Korábban magyar és izraeli nagykövet is volt. A migránsáradat miatt Franciaország az összeomlás szélén volt, és szerinte a helyzet tovább fog romlani, ha Brüsszel és a baloldali, ultraliberális francia vezetők továbbra sem csinálnak semmit. Hétpontos, a bevándorlást megállító javaslata kivételes jelentőségű: sok tekintetben természetesen ugyanazt mondja, amit Orbán Viktor és a magyar kormány már hosszú évek óta.

Íme Brochand hét pontból álló javaslata:

1. Terjesszük „urbi et orbi" üzenetként (pápai áldásként), okostelefonokon keresztül, hogy Franciaország többé nem lesz befogadó ország.

2. Erősítsük meg ezt azzal, hogy a legális bevándorlást - ezt az elfelejtett tényezőt - a legegyszerűbb formájára csökkentjük, mert ez a legmasszívabb, és a befolyásolási lehetőségünk azonnali.

Tehát legalább tizedére kell csökkentenünk (300.000-ről 30.000-re), és ugyanezt kell tennünk az állampolgárság megszerzésével, amely többé nem lehet automatikus (100.000-ről 10.000-re).

3. Vissza kell szerezni azt a mozgásteret, amit a Legfelsőbb Bíróság döntései miatt elvesztettünk. Ennek érdekében tárgyaljuk újra és ha kell, mondjuk fel az olyan elavult szerződéseket, mint az Emberi Jogok Európai Egyezménye, a genfi menekültügyi egyezmény vagy a schengeni megállapodások, mert ezek képtelenek megvédeni bennünket.

Ugyanebben a szellemben nyerjük vissza a saját bíróságainkkal szembeni jogalkotási autonómiánkat, azáltal, hogy népszavazás útján rákényszerítjük őket a Parlament akaratára. Ugyanakkor adjuk vissza a menekültügyi és bevándorlási politikát a közigazgatásnak, hogy a beutazás és a tartózkodás többé ne jog, hanem kedvezmény legyen.

4. Franciaországot a vonzás pólusából annak ellenkezőjévé kell alakítani. Ennek érdekében először is, büntessük a csalást azáltal, hogy örökre megtiltjuk (az illegális migránsok) legalizálását, de még inkább azt kell betiltani, hogy menedékjog iránti kérelmet adhassanak be Franciaországban. Ezen kívül tagadjunk meg minden nem járulékalapú juttatást a külföldieknek (beleértve a lakhatást is), és mindenféle támogatást az illegális bevándorlóknak.

5. Bánjunk úgy a küldő országokkal, ahogyan ők bánnak velünk, azáltal, hogy a jelenleg veszélyeztetett országoknak kiadott vízumokat, beleértve a diákvízumokat is harmincadoljuk.

6. Jogi úton szűkítsük a bevándorlást egyébként is generáló diaszpórákat. Ennek érdekében csökkentsük a tartózkodási engedélyek számát és időtartamát, és tegyük alapelvvé, bizonyos kivételekkel, hogy nem újítjuk meg azokat.

7. Térjünk vissza a (francia) gyermekszületéseket támogató politikához, anélkül, hogy aggódnánk amiatt, hogy mit fognak mondani az emberek. A magam részéről ragaszkodnék a családi pótlék nagyon erőteljes, három gyermekre korlátozott emeléséhez. (Vagyis, három francia gyermek születése esetén drasztikusan meg kell emelni a családi pótlékot.)

Brochand persze tisztában van azzal, hogy amit javasol „az fényévekre van attól, amit a magát a „józan ész körének" tekintő (baloldali-ultraliberális) elit képvisel ebben az ügyben, és amely már oly hosszú ideje fogva tartja Franciaországot, hogy úgy tűnik, elengedni sem akarja".

„Ennek eredményeképpen pesszimizmusom pánikkeltéssé válik - teszi hozzá, majd szemléletes példával érzékelteti, hogy mit is ért ez alatt pontosan: „Úgy érzem magam, mint az az utas, aki egy teherautó anyósülésén utazik, de ismeri az utat, ezért rákiabál a sofőrre, amikor látja, hogy az egyenesen egy szakadék felé tart."

"A sofőr pedig nem hallgat rá, és még jó, ha meg nem veri... Végül is honfitársainkon, a fedélzeten utazó többi utason múlik, hogy azt akarják-e, hogy a sofőr vezessen tovább, azaz akarnak-e egy olyan országban élni, ahol már nem lesz érdemes, vagy már nem is lehet élni."

Nehéz megmagyarázni Brochand szerint azt is, hogy (a baloldali és ultraliberális politikai elit) még mindig miért hallgat, hazudozik a migrációról és veszélyeiről, miközben egyre többen lesznek azok, akik a vészharangokat kongatják. Brochand szerint a társadalom nem feltétlenül cinikus, naiv vagy elvarázsolt, az „egyének társadalma" felé történő végzetes elmozdulást ugyanis mindenki helyeselte.

Annak viszont nem feltétlenül voltak tudatában az emberek, hogy miután alávetették magukat az „alapvető jogok uralmának" és a „velük járó egyetemesség kötelezettségének", egyúttal kihajították a nemzetállamot is, annak politikai és ősi feladataival, így többek között az állam évszázadok alatt felépített védelmi funkciójával együtt... "Ahol az egyén előretör, ott a polgár visszavonul; ahol a szabályok elsőbbséget élveznek, ott a döntéshozatal eltűnik; ahol az intézmények visszaszorulnak, ott a nem kormányzati szervezetek virágoznak. Röviden, képviselőink szándékosan lefűrészelték maguk alatt azt az ágat, amelyen ültek."

Migránsok várakoznak a városháza előtt a nyugat-franciaországi Nantes-ban. Forrás: AFP/Sebastien Salom Gomis

Így az „állam szolgáinak" oligarchiája átadta helyét a „bírák és a média oligarchiájának", egy új vallás új papságának, amely kisajátította az eretnekek kiátkozásának nukleáris erejű monopóliumát. Ez egy furcsa konfiguráció, amelyben „vezetőink", akik tisztában vannak azzal, hogy a migráció népszerűtlen (a többségi társadalom körében), a dogmák rabszolgái, emiatt csak úgy tesznek, mintha harcolnának ellene... Az emberi testvériség álomszerű elvének nevében, ami egy olyan utópia, amelyért vezetőink annál is inkább felelősek, mert a világ többi része nem tekinti a magáénak ezt az utópiát.

"Más szóval, (a jelenlegi francia migrációs politika) egyoldalú leszerelés olyan emberekkel szemben, akiknek egyetlen céljuk, hogy minél jobban kizsákmányoljanak bennünket. Ez a katasztrófa receptje."

Lesújtó véleménye van Brochand-nak arról is, amit Brüsszel tesz (vagy éppen nem tesz).

„Véleményem szerint Európa megoldhatatlanná teszi az amúgy is bonyolult helyzetet." - mondja, majd tünetként megemlíti az „Ocean Viking" hajó kálváriáját, a szürreális eseményeket Lampedusán, a migrációs és menekültügyi paktumról folytatott „ezoterikus" tárgyalásokat, a Frontex szerepét stb.

„Valójában félrevezetnek bennünket. Elitjeink úgy „adták el" nekünk az európai integrációt, mint egy olyan hatalomerősítő tényezőt, amely lehetővé teszi Franciaország számára, hogy megőrizze pozícióját a nagyhatalmak között. Mi több, mivel okosak voltunk, mi akartuk átvenni a „nagyobb Franciaország" (azaz az egész EU) irányítását. Innen a „Európa a megoldás" szlogenje és az örökös, fejvesztett „előremenekülés", amelynek Schengen az archetípusa."

De az ígéretet nem tartották be. Mert ahelyett, hogy egy megbecsült nagyhatalomként (Schengen és az EU) megvédett volna bennünket, az európai integrációs folyamat az individualista lemondást erősítette fel és gyorsította meg.

"Ez összhangban van (az EU) DNS-ével - a „soha többé" (háborút elvével) -, ezért az EU politikája az egyes államok és határaik ellen irányul, mert a világháborúkat mindig a határok és az államok okozták. Ennek a veszélynek a felszámolására lett volna gyógyír a személyek szabad áramlásának ideológiája"- mutat rá Brochand, de itt nem áll meg és úgy értékeli a mostani helyzetet, hogy az EU, amelyet elragadott az önhittség, "azonosítatlan kozmopolitikai tárggyá" változott: az "egyének társadalma" lett... Az egyesülési folyamatban lévő Emberiség előképe, amelynek normák megalkotása és az erőszak alkalmazásának tilalma lett a hivatása.

Sajnos a politikusaink hagyták a dolgokat „elsiklani", és olyan megállapodásokat írtak alá, amelyek megkötik őket. Később persze hivatkozhatnak erre, miközben valójában közönyösek.

Ezek a valóságtól elrugaszkodott megállapodások szükségszerűen visszaütöttek, amikor orosz katonák özönlöttek Kijev felé, és harmadik világbeli tömegek a Földközi-tengernek indultak - más szóval, amikor a történelem és a földrajz visszatért.

De miközben Putyin újra (Brüsszel számára) „a szovjet ellenség" lett, a migránsok jól érezték magukat egy olyan rendszerben, amely mivel nem lehet őket elküldeni, csak befogadni tudja őket. Egy olyannyira perverz rendszerről van szó, amely egyfelől finanszírozza a migrációs hullámot folyamatosan elősegítő civil szervezeteket, másfelől pedig kenőpénzt fizet azért, hogy a határon túl visszatartsák azokat, akik menni akarnak. Ez egy szomorú helyzet, amely szerintem indokolja, hogy az egész rendszert újra gondoljuk." vonja le Brochand a következtetést.

Brochand szigorúan ítéli meg Giorgia Meloni olasz miniszterelnök asszony teljesítményét is, akit ráadásul azért az ígéretért választottak meg, hogy a migrációs hullám ellenőrzését kézbe veszi; majd aki, ha nem is a kudarcát, de elismerte tehetetlenségét a migrációval szemben. Meloni érveket szolgáltatott azoknak a „fatalistáknak", akik szerint lehetetlen megállítani a migrációt.

Viszont elismerte, hogy „jobban is csinálhatta volna". Valójában az ő viselkedése tökéletesen illusztrálja Európa kudarcát. Azzal, hogy nem hajlandó szakítani az EU kereteivel, Meloni asszony megerősítette saját kudarcát.

Brochand komoly problémákat lát a baloldal migrációt támogató magatartásában és abban is, hogy a jóléti állam szociális vívmányainak védelme és a tömeges bevándorlás között súlyos ellenmondás feszül.

„A jóléti állam olyan vívmány, amely kötelezettségekkel és az azokat meghatározó kritériumokkal jár együtt. Az egyik kritérium érzelmi alapú, a szolidaritáson nyugszik és csak nemzeti kontextusban értelmezhető helyesen. A másik gazdasági kritériumokat jelent, azt hogy az újraelosztást szigorú ellenőrzésnek vetik alá a kedvezményezettek mennyiségének és minőségének függvényében."

„A jelenlegi migrációt egyik kritérium alapján sem lehet értelmezni. Egyrészt, néhány kivételtől eltekintve, a migránsok nem hajlandók asszimilálódni, azaz nem hajlandók csatlakozni ahhoz a közös narratívához, amely megteremtette a szociális vívmányokat."

"Ellenkezőleg, a legrosszabb múltbeli tragédiáink összetevőit hozták vissza: a vallási viszályt, a gyarmati ellentéteket és a rasszizmust... Másrészt a jóléti állam nem maradhat fenn, ha évről évre több százezer túlfogyasztót és egyben alulfizetőt kell befogadnia." - mondja ki Brochand feketén-fehéren amit gondol.

Ehhez példaként a közszolgáltatások lassan már elviselhetetlen leterheltségét is példaként hozza fel. „Valójában minden évben 400-500 ezer emberrel többen veszik igénybe ezeket a már így is leterhelt szolgáltatásokat, ráadásul anélkül, hogy egy centet is befizettek volna a közösbe... Nézzük meg Dániát, ahol a szociáldemokratáknak, a jóléti állam bajnokainak választaniuk kellett a jóléti állam és a migráció között. A választásuk gyorsan megszületett, és a migrációra mondtak nemet.

Végezetül Brochand beszél a migráció és a közel-keleti konfliktus összefüggéseiről is.

„Aminek be kell következnie, az be is következik. Az elmúlt 50 év során lezajlott migrációs folyamatokat nem lehet megérteni másképp, csak úgy, ha ezt a kérdéskört a Nyugat elleni bosszúhadjárat részeként fogjuk fel, mert ezt a bosszút a Nyugat részéről elkövetett korábbi megaláztatások váltják ki. Ennek az egyik fő jele az iszlámnak, mint kollektív erőnek a gyors terjedése.

Ha a belügyminiszter drákói biztonsági intézkedéseket hozott egy 3000 km-re tőlünk zajló konfliktus megfékezésére, akkor ez azért van, mert ez a transznacionális szereplő (a radikális iszlám) azonnal megoldandó problémát jelent számunkra.

(Az iszlámnak) a kezdetektől az volt a célja, hogy a Földközi-tenger mindkét partját ellenőrzése alá vonja, és most a tömeges és egyre növekvő bevándorlás álcája alatt újra megvetette a lábát nálunk. Igaz, ez a „hídfőállás" sokszínű és a dzsihadizmustól, a szalafizmustól, a fundamentalizmustól és az iszlamizmuson át az egyszerű kulturális hovatartozásig terjedhet.

Ezek a kategóriák azonban nem különülnek el teljesen egymástól. Két eset ráadásul összekapcsolja őket: a palesztin ügy és az istenkáromlás... Akár tetszik, akár nem, a muszlimok mostani betörése (Európába) olyan, mintha egy hatalmas követ katapultáltak volna a mi kis individualista tavunkba..., de mindenekelőtt ez az archaikus és dinamikus hitvallás ott, ahol többségbe kerül, megváltoztatja arculatát, úgy, ahogyan ez most ezernyi külvárosunkban, kerületünkben éppen történik.

És ez egyfajta előképe annak, hogy mi vár ránk akkor, amikor a muzulmán hívők aránya meghaladja a népesség 20, 30, majd 40 végül 50%-át, a jelenlegi demográfiai helyzet ugyanis erre kárhoztat bennünket.

Őszintén szólva, hosszú távon az úgynevezett „paranoidok" sokkal előrelátóbbnak tűnnek számomra, mint azok, akik gúnyolják őket. Azaz, akik veszélyt látnak a migrációban és erről beszélnek is, azokat hiába nevezi a balliberális, migránspárti elit „paranoidnak", ők látják helyesen a helyzetet"- mondja Brochand.