Ha a nappali világunkban csak a jót, a szépet, a nemest, a fényest kívánjuk észrevenni, akkor mintegy bebillentik a tudatunkat. Elkezdenek minket foglalkoztatni az élet árnyoldalaival, azzal, amit nappal nem akarunk látni: a saját lelkünkben és/vagy a világban általában benne lévő rosszal, indulatainkkal.
Vannak olyan emberek, akiknek az álmai lehatolnak a mesék, mítoszok ősforrásainak vidékére, ahol az élet ősmintái lakoznak. Az ilyen álmodók a dualizmus nagy játszmáival: az ősjóval és az ősgonosszal, a keletkezéssel és az elmúlással egyaránt találkozni fognak. Világok keletkezését és szétporladását, özönvízszerű katasztrófákat, elszabaduló, pusztító, lebontó őserők rombolását élik át.
A visszatérő rémálom mindenképpen vészjelző. Jelzi, hogy valamit, esetleg éppen önmagunk helyzetét, a tudatunkban már hosszantartóan túlontúl szépnek, nemesnek, jónak, helyén levőnek ítéljük meg. Túl fényezett tudat pedig túl nagy árnyékot szül a másik oldalon, ami rémálmokban jelentkezik.
Ha a tudatunkban valamely irányba kibillenünk az életünk, dolgaink megítélésében, megélésében, akkor ez a mély-tudatunkban ellenképeket, ellenérzéseket, ellengondolatokat fog szülni. Nem azért, mert az lesz az igaz, amit az álom, álmok mutatnak, hanem azért, hogy ellensúlyozza a tudat hamis érzéseit, elgondolásait.
A rémálmok jól diagnosztizálhatóan, egyértelműen mutatják a tudati ellendülést, elszállást a valóságtól.
Keményen, erőteljes érzelmek (félelem, rettegés) segítségével figyelmeztetik az álomgazdát arra, hogy a tudatával valamit nagyon rosszul gondol.
Lásd részletesebben minderről: Szerelmes álmodók józan álmai, Herceg fehér lovon vagy faragatlan, durva fickó, Fekete árnya itt kísért című álomelemzéseket!