Az álmodó: harmincas éveinek elején járó hölgy.
Megyek az óceán partján, megyek a tengerek partján, utazom folyók mellett, és látom, hogy egy lény, egy hatalmas hal vagy delfin egyfolytában követ engem. Egy erdőben a folyó tovább ágazik kis patakokra. Én az egyik patakmeder partján haladok tovább, és arra gondolok, hogy ilyen sekély vízben úgysem tud már követni ez a hatalmas lény, akiről ekkor már egész biztosan tudom, hogy egy delfin. De ekkor hirtelen kiugrik a vízből, és magas, sudár férfivá változik, és azt mondja, hogy ő már ezentúl mindig velem lesz társként.
Még álmomban eszembe jut egy film a gyerekkoromból: Kétéltű ember volt a címe, nagyon nagy hatást tett rám, egy lány és egy kopoltyús-tüdős férfi szerelméről szólt. A férfit fogságba ejtik, talán azért, hogy pénzért mutogassák, mint valami érdekességet. A lány megmenti ugyan, de későn, a férfinek mintegy elég a tüdeje, és ettől fogva már csak a tengerekben képes élni. Örökre el kell búcsúzniuk tehát a tenger partján egymástól. A delfin-ember mintegy olvas a gondolataimban, és megnyugtat, minden rendben lesz, ő fog tudni magára vigyázni.
Gondolatok az álmokról
Megkapóan szép álom. Olyan, mint egy mese.
Az álmodó tudatossági fokát mutatja, hogy a nappali életéből már álmában talál párhuzamot az álombeli eseménysorra: látott egy hasonló témájú filmet.
Bizonyára az sem véletlen, hogy a gyermekkorában ez a film olyan mély hatást tett rá. Az fog meg minket ugyanis ennyire a külvilágból, amivel dolgunk van odabenn, magunkban. Az álomgazda próbát is tett kortársaival, ezzel a filmmel kapcsolatban, azaz megkérdezte néhányukat, hogy emlékeznek-e erre a filmre. A legtöbben egyáltalán semmire, talán nem is látták, voltak olyanok is, akikben halvány emléknyomok kezdtek felderengeni. Az álmodó sem emlékezett már a filmre a nappali tudatában. Ez az álma segítette őt emlékezni.
Az álomban az álmodó a maga úgynevezett állattestvérével, állatlelkével találkozott. A ma élő természeti népek tanúsága szerint volt a régi időben egy beavatás a serdülőkor és a fiatal felnőttkor határán. Ennek előfeltétele volt, hogy a fiatal találkozzék odakint, vagy az álmaiban a maga bokor-lelkével, állat-énjével. Ekkor vált alkalmassá arra, hogy beavassák a nagy élettitkokba: a szexualitásba és a halál rejtelmeibe. Az álommegfigyelések szerint ezek a beavatásfázisok mind a mai napig lejátszódnak a lélekben.
Az állat emberré változik, azaz egy ösztönelem a tudatosság irányába mozdul el, ezután nem is csoda, hogy az álmodó és a maga állat-embere értik egymás nyelvét.
A delfin nagyon gazdag jelentéstartományú, ősi jelkép. A mítosz szerint a delfinek valaha, az evolúció során "kijöttek" a szárazföldre (emlős-voltuk), de aztán visszamenekültek a tenger tiszta, óvó mélyeibe. Magasan fejlett intelligenciájuk, kommunikációs jeleik az emberre emlékeztetnek. A mítosz szerint tán ők is emlékeznek valahai szárazföldi múltjukra, mert szeretik követni a hajókat, és a hit szerint igen kedvelik az emberi társaságot, olykor vízbeesetteket is szárazföldre segítenek. A matrózok is elítélik azokat, akik delfint fognak ki, vagy tűznek szigonyra. A szigonyon vergődő delfin egyes elgondolások szerint analóg a keresztre feszített Jézus képével. A delfin a másik világ jóakaratú küldötte, aki szenved az anyagi világban, és visszavágyik az öröklét világába, a formák előtti létbe, a másvilágra, és utat mutat oda.