Az önbizalomhiány nem örökölhető

Hogyan tanítsuk meg a gyermekünket veszíteni? Hogyan lehet a gyermek önbizalmát erősíteni, kezdeményezőkészségét fejleszteni? Mit tegyünk azzal a kisfiúval, aki "cica" felkiáltással folyton a földre dobálja az ételt? Hogyan vészeljük át a dackorszakot? Olvasóink kérdéseire Benda Viktória gyermekpszichológus válaszol.

Nekünk három kislányunk van (2-4-6 évesek). A legnagyobb: Lili élénk, hangulatember, nagyon értelmes, nyitott, könnyen barátkozó, szereti a kihívásokat és szeret irányítani.

A középső: Dorka nyugodt, kiegyensúlyozott, könnyen kezelhető, bár tartózkodó, nehezen barátkozik, jól el van magában, nem szereplős típus.

A kicsi: Bea a nagyobbik lányunkhoz hasonló természetű, temperamentumos, akaratos.

Állandó odafigyelést igénylő problémánk a testvérféltékenység és a veszekedések kezelése.

A féltékenység leginkább a kicsinél nyilvánul meg: ha észreveszi, hogy a nagyobbak egy lépésnél közelebb kerülnek hozzám, máris visítva rohan felénk, és tolná el őket. Természetesen megpróbálom értésére adni, hogy ez így nem helyes, és mindig sikerül megnyugtatni. Vajon idővel kinövi ezt, vagy erősödik benne?

A gyerekek közti civódásba igyekszünk nem belefolyni, biztatjuk őket, hogy beszéljék meg egymással, békésen rendezzék a vitákat, de néha-néha odacsapnak, és ezt nehéz szó nélkül hagyni. Szerintem a durva megoldásoknál be kell avatkozni, ilyenkor általában ketten sírnak: az egyik azért, mert a testvére bántotta, a másik pedig azért, mert bántja a lelkiismeret, végül mindkettőt vigasztalni kell, persze nem egyformán, nehogy az agresszív fél bátorításként élje meg.

Mi az a határ, amikor elengedhetetlen a szülő beavatkozása? Nem káros-e, ha a szülő azonos módon pátyolgatja a konfliktus résztvevőit (aki elszenvedte és aki durván viselkedett)?

Sajnos megesik néha, hogy elragadtatom magamat, felemelem a hangomat, rájuk kiabálok - amitől persze rettenetesen érzem magam -, ilyenkor a nagyobbak megkérdezik: "nem szeretsz engem?" Nem győzöm magyarázni, hogy csak haragszom, mert szófogadatlanok voltak, rosszat csináltak, de azért még nagyon szeretem őket. Biztosan borzasztó nekik, ha a szülő kiabál velük. Tudnál tanácsot adni, hogyan előzhetném meg a hasonló eseteket?

Végül van egy konkrét problémánk. A két nagyobbik gyermek az óvodában más-más csoportba jár. Dorina, a középső, az utóbbi időben nem rajong az óvódáért, mert van egy-két nagyobb lány, aki erőszakos, lökdösi, jobbról-balról rángatja a szemüvegét. Természetesen megkértem az óvónőt, hogy figyeljen oda ezekre a jelenségekre és próbáljon hatni ezekre a csipkelődőkre. Ugyanakkor felmerült annak a lehetősége, hogy közös csoportba kerüljenek a testvérek (ők mindketten ezt szeretnék). Ennek nyilván lenne előnye és hátránya egyaránt. Ha együtt vannak, hajlamosak féktelenül bohóckodni, senki másra nem figyelni, ezért szét kell ültetni őket, hogy az aktuális feladatra koncentráljanak. A középső gyermek önálló személyiségfejlődését ez hogyan befolyásolná? Nem ártana-e, ha egész nap együtt lenne a nővérével, akinek ilyenkor teljesen a hatása alatt áll? Az óvónőktől is kérek véleményt, de kíváncsi lennék, hogy mi a te véleményed ezzel kapcsolatban.

Leveledből azt érzem, nagyon meleg szeretettel veszed körül lánykáidat! Szeretnélek megnyugtatni: a testvérek közötti féltékenység, irigység, rivalizálás - amik megnyilvánulásairól te is írtál - teljesen természetes érzések és elkerülhetetlenek, még a legtökéletesebb neveléssel is.

A féltékenység a gyermeknek abból a vágyából fakad, hogy szeretné, ha szüleinek ő lenne az egyetlen drága gyermeke. Ez a birtoklási vágy nehezen tűr meg maga mellett versenytársakat, akikkel szülei kizárólagos szeretetéért verseng. A versengés lehet nyílt vagy burkolt (elfojtott), attól függően, milyen a szülők féltékenységgel kapcsolatos attitűdje.

Sem az egyenlő mértékű büntetés, sem az egyenlő mértékű dicséret nem tünteti el a kizárólagos szeretet iránti vágyat (sőt: inkább növeli). És minthogy ezt a vágyat nem lehet teljesíteni, így a féltékenységet sem lehet teljesen megszüntetni. Az azonban már a szülők hozzáállásától és viselkedésétől függ, hogy a féltékenység lángja biztonságosan vibrál-e, vagy veszedelmesen fellobban.

Nagyon jól érzed, nem szabad megengedni, hogy egyikőjük fizikailag erőszakoskodjék testvérével. A direkt fájdalomokozó viselkedést azonnal le kell állítani, mert ez mindkettőjüknek káros. A támadónak azért, mert utólag bűntudat gyötörheti, az áldozatnak meg fizikai fájdalmat tud okozni. (Arról nem is beszélve, hogy mintát ad arra, hogyan támadhat meg másokat.) Tehát a fizikai agresszió az a határ, mikor a szülőnek be kell avatkoznia, meg kell akadályozni és - lehetőleg együttérző hangon (nem indulatosan) - arra kell biztatni őket, hogy beszéljék meg egymással sérelmeiket.

Ezt a beszélgetést nyugodtan levezetheted, segíthetsz megfogalmazni nekik érzéseiket! Ezzel mintát mutatsz, hogyan kezeljék konfliktusaikat szavakkal (és ne verekedéssel). Természetesen nem káros, ha mindkét fél felé együttérző és megértő vagy egy-egy veszekedés végén. Igyekezz pártatlan maradni, ne engedd, hogy kiprovokálják annak kimondását, hogy melyikőjüknek van igaza (ezt sok esetben nem is lehet eldönteni)! Inkább abba az irányba tereld a beszélgetést, hogy kimondják, mit szerettek volna elérni a másiknál a verekedéssel.

És még valami: be kell látni magunkban, hogy nem egyformán szeretjük gyermekeinket, és nincs is szükség arra, hogy úgy tegyünk. Minden gyermekünket a maga egyedi módján szeretjük, minden gyermekünket más-más tulajdonságaikért kedveljük. Gondold át, melyiket miért szereted! Mik azok a tulajdonságok benne, amiket a leginkább kedvelsz? Ezt időnként el is mondhatod nekik! (Nálunk például szülinapokon a köszöntéskor arról is beszélgetünk, hogy melyikünk miért szereti az ünnepeltet, mik azok a tulajdonságai, amelyeket különösen kedvelünk benne.)

Bea kisajátító viselkedése is csitulni fog, ha azt kapja, amire (koránál fogva is) szüksége van: még több babusgatást, simogatást, becézgetést. Azt is megmondhatod neki (ahogy próbálod is), hogy van, amikor a testvéreivel szeretnél beszélgetni, játszani, de attól még őt is nagyon szereted. Persze az hosszabb idő lesz, mire el is fogadja ezt. A fontos, hogy megértő legyél! (Ő még nem tudja, mi helyes és mi nem, csak azt érzi, hogy az ő anyukája nem vele foglalkozik.)

Érthető, hogy az első érzés, ami keletkezik benned egy-egy veszekedés, verekedés alkalmával, az a harag és a düh. De kire haragszol ilyenkor? Figyeld meg magad! A lányodra, amiért nem tudja érzéseit megfelelő módon (szavakkal) kifejezni? Vagy magadra, mert úgy érzed, nem tudod kezelni a helyzetet megfelelőképpen?

Ha mérges vagy rájuk, elsősorban a saját érzéseidről beszélj! "Dühös vagyok, mert rossz érzés nekem a veszekedéseteket hallgatni" vagy: "Mérges vagyok, mert félbe kellett hagynom (pl.) a mosogatást, hogy veletek megbeszéljem ezt a vitát", "Felbosszantottam magam, mert megszűnt a jó érzésem, hogy eddig békében játszottatok, de most verekedni kezdtetek" stb. Ne hárítsd rájuk a felelősséget a haragod miatt! Ők nem azért "rosszalkodnak" vagy "szófogadatlanok", hogy téged bosszantsanak. Nem ez a célja a viselkedésüknek, ezek az érzések benned váltódnak ki! Ha megérted a mozgatórugókat, már könnyebben fogod tudni kezelni a helyzetet.

Nem baj, ha időnként kiabálsz is velük, az ember feszültségtűrő képessége nem mindig egyforma. Van, amikor több türelmed van, de előfordul, hogy kevesebb, ilyenkor hamarabb elszakad a fonál. Megint csak azt javaslom, figyeld magad! Ha érzed, hogy kezd felmenni a pumpa, még nyugodt hangon közvetítheted a lányok felé: "Most nagyon ideges kezdek lenni, még bírom, de ha folytatjátok, akkor kiabálni fogok!" Ezzel kapnak egy jelzést a lelkiállapotodról, és nem fogja meglepetésszerűen érni őket, ha hangosan fogsz rájuk szólni legközelebb.

Ami Dorkát és az esetleges oviscsoport-váltást illeti: jól érzed, ennek valóban vannak előnyei és hátrányai is egyaránt. Neked kell mérlegelni és döntést hozni! Valóban, ha egy csoportba járnának, akkor felszabadultabban viselkednének, mert biztonságot jelentenének egymásnak. Ugyanakkor - ha jól számolom - csak egy évet lennének együtt, mert Lili jövőre iskolás lesz. Lehet, hogy ez alatt az egy év alatt Dorkát átsegítené a nehézségeken, és később már egyedül is elboldogulna.

Nem tudom, mennyire dominálná Lili Dorkát egy óvodai közegben (nem családban). Ha túlzottan alá- és fölérendelt szerepben vannak, akkor ez a kapcsolati minta áttevődne az ovis életre is.

Az nem merült fel, hogy eggyel kisebb csoportba kerüljön Dorka? (Nem tudom pontosan, melyik hónapban született, hogy ez a majdani iskolakezdését mennyiben befolyásolná.)

Hát ezek a gondolatok merültek fel bennem, beszéljétek át, fontoljátok meg és döntsetek!