Az önbizalomhiány nem örökölhető

Hogyan tanítsuk meg a gyermekünket veszíteni? Hogyan lehet a gyermek önbizalmát erősíteni, kezdeményezőkészségét fejleszteni? Mit tegyünk azzal a kisfiúval, aki "cica" felkiáltással folyton a földre dobálja az ételt? Hogyan vészeljük át a dackorszakot? Olvasóink kérdéseire Benda Viktória gyermekpszichológus válaszol.

Van egy kisfiam, aki nyáron lesz kétéves. Nagyon aktív, eleven, igazi rosszcsont, egész nap megállás nélkül megy, kiabál, a saját nyelvén beszél, és csak akkor ül egy keveset, ha eszik. Ezzel nincs is igazán gondunk. Azonban van egy dolog, amit most nemrég figyeltünk meg nála: nagyon hisztis lett, dobálja a játékokat, ütögeti az embert, ha valami nem úgy van, ahogyan azt ő szeretné, rájön a hiszti és sikít, kiabál, van, hogy a földön fetreng - ez igazán idegen helyen kellemetlen a szülő számára.

Mindenki mást mond, hogyan kell nevelni a gyereket, meg fenyíteni, pl: fenékre, kézre, szájon csapni, sarokba állítani stb. Ezért fordultam önhöz mint szakemberhez, hogy segítséget kérjek, hogy ilyen esetekben mi a helyes nevelés, hogy később ne váljon kezelhetetlenné a gyerek.

Főleg a fenyítések módjára szeretnék választ kapni. Nem tudom, mi a helyes, de én azt gondolom, nem lehet minden pillanatban rácsapni, mert akkor szinte egész nap csapkodhatnám a gyereket, mert mindig olyat csinál, ami rossz.

A fizikai bántalmazás minden formáját határozottan ellenzem és elkerülendőnek tartom. A sarokba állítást és a hasonló megszégyenítési módokat szintén nem tartom elfogadható módszernek. Ezen fegyelmezési módok mindegyike gátat szab a szeretetteljes, bensőséges szülő-gyermek kapcsolat fejlődésének. A helyes viselkedés kialakításának leghatékonyabb módja a dicséret és jutalmazás (nem elsősorban anyagi természetű - pl. jutalmazhatunk a jelenlétünkkel, a figyelmünkkel is).

Leveléből úgy tűnik, kisfia elérkezett a dackorszak küszöbére.A későbbi kapcsolatukra meghatározó módon hat, hogyan kezelik ezt a hosszabb-rövidebb időszakot.

A dackorszak arról szól, hogy a kisgyermek próbálgatja saját hatókörét (akaratát) a lehető legszélesebb mértékben kiterjeszteni, és ha ez akadályba ütközik, tehetetlenségében dühöngeni (hisztizni) kezd. Ilyenkor már nem ura saját viselkedésének, egyre jobban el tudja veszíteni az önkontrollt.

A dackorszakot nem lehet elkerülni vagy megoldani. Egyszerűen túl kell élni! Higgye el, ez kisfiának is éppoly nehéz, mint önnek. Önben bízik, hogy meg tudja védeni őt a saját magát elöntő indulataitól. Ilyenkor ő nem rossz, egyszerűen csak kiszolgáltatott a környezetének, védtelen mindenfajta külső és belső indulattól. Nem bántani, vagy megszégyeníteni kell őt ilyenkor, sokkal inkább megértően segíteni, hogy mielőbb túljusson egy-egy ilyen túlfutáson.

És hogy mivel lehet segíteni a gyermeket? A határok kijelölésével, a korlátok kiépítésével, melyek biztonságot nyújtanak neki a környezetében való eligazodáshoz. (Pl. az ételt nem szabad ledobni a földre; a járdáról csak anya kezét fogva szabad lelépni; a lakásban bizonyos szekrényből nem szabad kipakolni; másokat megütni nem szabad; stb.) Ezekből egyszerre csak keveset kell felállítani, hogy ne ütközzön folyton beléjük. De azt a párat következetesen be kell tartatni. (Ez nagyon sok energiával jár.)

Ha valamit nem akar megengedni, tegye fel magában a kérdést, "miért is ne?"! Sok esetben saját korlátainkat vetítjük ki gyermekünkre, melyeknek nem sok értelmük van, ha jobban belegondolunk (pl. addig az asztalnál kell ülni, míg a felnőttek be nem fejezik az étkezést). Vannak olyan esetek is, amikor ki lehet védeni egy-egy "kívánság" hátulütőit. (Pl. ha pocsolyában akar járkálni gyermekünk, adjunk rá gumicsizmát, esőköpenyt, hogy ne legyen csuromvizes, aztán indulás az esőbe.)

Igen, gyakran tartunk a többi ember meg(el)ítélésétől. Azt javaslom, legyen határozott, ha valamit eldönt, hogy megengedi a gyermekének, ne törődjön azzal, hogy mások mit szólnak (természetesen nekik nem származhat káruk belőle)!
És ha mások előtt kezd hisztizni a gyermeke? Viselkedjen ugyanúgy, mintha "négyszemközt" történne: normál hangerővel, határozott hangnemben, megnyugtató szavakkal röviden indokolja meg, hogy valamit miért nem tehet meg; terelje el a figyelmét; próbálja megölelni, játékos formában megvigasztalni! Persze előfordul, hogy minden praktika hatástalan, a bömbölés folytatódik tovább. Ekkor törekedni kell a helyszín mielőbbi elhagyására és higgadtságunk megőrzésére. Ha így viselkedik gyermekével, akkor inkább együttérzést fog kiváltani az emberekből, mintsem megvetést vagy megmosolygást (mint amitől a legtöbben tartanak).

Egy pár hisztizés alkalmával ki fognak épülni a határok a különféle területeken, amiket már nem fog feszegetni.

Kívánom, hogy mielőbb megtalálja az utat kisfiához!

Üdvözlettel Benda Viktória