Izzad, fürdik, lazul, kipihen

Vízben fürödni többféleképpen lehet. Mindegyiknek más hangulata van. Zuhanyozni egészséges, kádvízben feküdni nyugtató. Usziban úszni sportos, élményfürdőben pancsolni divatos. A tengerben lubickolni sós, jacuzziban pezsgőt szopogatni édes. De van egy fürdőzés, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Ami varázslatos és meseszép. Ez a törökfürdő.

Nem láttam meg rögtön az apró török városkában a rám váró kalandot. Pedig ott hűsölt mellettem a kőépület árnyékos falának dőlve. Először csak az eltévedésemmel voltam elfoglalva. Térképemet böngésztem, az eredeti útvonalhoz való visszatalálásra koncentráltam. Mikor fejemben összeraktam a labirintusból kivezető utat, adtam egy szusszanásnyi időt szememnek, hogy körbefusson a csendes terecskén. Ekkor vettem észre. A fényesre kopott kőlépcső, amire pihenni leültem, és ami felfelé egy mecsetbe vitt, a mecset mellett, mellettem lefelé is folytatódott. Eldugottságával szinte csalogatta figyelmemet. Azt súgta, gyere, elárulok neked egy titkot, akarod? Akartam.

A lépcső lefele egy hamamba, törökfürdőbe vezetett. A szívem kalapált, a torkom némán ujjongott, de még nem mertem örülni. Csak vágyakozni. Hátha betekintést nyerhetek ebbe a rég áhított világba. Megpróbáltam higgadt maradni, amíg a táblát skubiztam hunyorítva (de jó lett volna tényleg kiváltani azt a szemüveget!) a nagy fakapun. A tábla szerint a hét egyetlen női napja a kedd. Kedd volt!!! A szívem az összes vért a torkomba és az arcomba pumpálta, de nem tudtam kiabálni, az izgalomtól magam is a kőlépcső kőjévé dermedtem. Rögtön megértettem, hogy nem tévedtem el. Pont ott voltam, ahol titokban lenni szerettem volna. Távol a kényelmes turistáknak íródott útikönyvek ajánlásaitól, originális élményt ígérő hamis kikacsintásaitól. Egy hamam, egy igazi, eldugott, útikönyvekben nem szereplő, csak a környék lakói által látogatott kis hamam. Vagy mégsem csak ők látogatják?
A fürdő kapujának angol felirata megkérdőjelezte az originalitást, én mégis felpattantam, egy pillanat alatt félrelöktem az útból gáncsoskodó tétovázásomat, ami újabb ellenérvként emlékeztetett, hogy semmi, de semmi, fürdőzéshez alapvetően szükséges attribútum nincs nálam. Se egy féltenyérnyi fürdőruha, se egy féltalpnyi strandpapucs, se egy félszáraz törülköző. Miért is lett volna, mikor eltökélten a helyi piacot vettem célba, mikor elindultam. De a piacon való vásárlás szándéka pillanatok alatt a feladott elvek szomorú sorsára jutott, és minden addigi tervemet feledve a hamam lett a napom, az egész életem értelme. Majd a térképembe törülközöm. Úgyhogy aggályoskodásomat végleg félretolva beléptem az egyelőre tisztázatlan körvonalú belső térbe.
Mire a szemem hozzászokott a halk félhomályhoz, a fogadó pultocska mögött álló idős török asszonyság már nyújtott is felém egy tépett szélű, nagy kartonlapot, amin török szavak mellett számok, mellettük pedig az euró nemzetközi jele szerepelt. Ez utóbbi jel volt a kulcs a megértéshez. Megspórolva a bizonytalan kimenetelű szóbeli információcserét, írásban közölték velem a választható belépők árait. Tulajdonképpen nem is érdekeltek az összegek. Amióta a hamamhoz vezető első lépcsőfokra ráléptem, tudtam, én ma innen mosdatlanul nem távozom. Kerül, amibe kerül. Hogy biztos ne maradjak piszkos, a legmagasabb összegre böktem rá. Kiváló női megérzéssel a bankkártyámat mégsem húztam elő, inkább a piacra szánt készpénz egy tetemes részét áldoztam be a nemes célra. Majd az idős asszonysággal gyorsan konszenzusra jutottunk a mutogatás mint közös nyelv használatának kérdésében.
Nem mondom, hogy teljesen nyugodt szívvel hagytam ott az előtér üvegajtajú szekrényében értékeimet, ruháimat, analóg és digitális kötöttségeimet, de nem volt más választásom, ha a törökfürdőzést meg akartam tapasztalni. Az volt az öltözőszekrény. Az egyetlen. A közös. Egy, talán utolsó pillantást vetve kedvenc pólómra és a többiekre, bezártam a vetemedett ajtajú szekrénykét, és pőrén kitéve az elemeknek, feszengve vártam. Nem tudtam, mire, hisz életem első törökfürdőzésének küszöbén álltam.