Izzad, fürdik, lazul, kipihen

Vízben fürödni többféleképpen lehet. Mindegyiknek más hangulata van. Zuhanyozni egészséges, kádvízben feküdni nyugtató. Usziban úszni sportos, élményfürdőben pancsolni divatos. A tengerben lubickolni sós, jacuzziban pezsgőt szopogatni édes. De van egy fürdőzés, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Ami varázslatos és meseszép. Ez a törökfürdő.

Mikor végzett, azt javasolta, sétálgassak, merüljek el a kőmedence illatos vizében, vagy üldögéljek egy fal melletti padon, hűtsem magam valamelyik csap vizével. Mindet végigpróbáltam. Az egyik fal melletti padon pihentem, fejemet a falhoz nyomva merengtem az Ezeregyéjszaka szépségén, amikor újabb félmeztelen nő közelített felém. Öreg volt, kövér, kissé sántított a bal lábára, a kortól lógott már a melle, pár perc múlva mégis tökéletesnek találtam. Mert ahogy maga elé, neki háttal a földre ültetve a hajamat mosta, és közben kopott hangján dúdolgatott, az maga volt a mennyország. Törött kancsójából a fejemre öntött víz a szépség forrásvize volt, a hajamat dörzsölő glicerindarabkájának mosószappanszaga az édenkert illata, hangja a szférák zenéje. Pedig nem hiszem, hogy abban a maroknyi glicerindarabban volt bármiféle, mesterségesen belefőzött proenzim, hajdúsító gyümölcskoncentrátum vagy regeneráló balzsam. Mégis életem egyik legkellemesebb hajmosási ceremóniája volt. Azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez az anyaméhbeli kéj. De persze nem volt olyan szerencsém, hogy örökké tartson. A hajmosó asszony felállított, testem köré törülközőt penderített, majd - mivel a fejem elérésére semmi esélye nem volt - leültetett, és úgy csavarta hajam köré a másik törülközőt (próbáltam ellesni a turbántekerés technikáját, hiába). Tudtam, ez már a vég, hamarosan visszatérek a felöltözöttek világába.

De addig még egy olajos masszázs várt rám. Masszőröm, egy fiatal, jó kedélyű nő, amíg masszírozott, nem titkolta el előlem, milyen remekül szórakozik rajtam. Pedig én azt gondoltam, ruháimmal együtt szellemességemet is az üveges ruhatárolóban sikerül hagynom, és végre valamit komolyan vehetek, és végre valahol engem is komolyan vesznek. De még így is sikerült fura helyzetbe kerülnöm. A cserfes masszőrnő először szőke, csutka hajamat (mert a turbánt akkor már levette fejemről) mosolyogta meg. Majd, mikor látta, hogy nem sértődöm meg, a köldökpiercingemet nevette ki. És végül, engem hasra fordítva, tanga típusú alsóneműmön derült fejét ingatva, kezét összecsapva. Amíg ő a köztünk feszülő kulturális különbségek ezen megnyilvánulásain szórakozott, én Alice tükörországában éreztem magam. Inkább modernnek, mint egzotikusnak mondott nőként egy nálamnál százszorta egzotikusabb helyen én jelentettem az unikumot. Mondhatom, zavarba ejtő érzés.
A kellemes - és igen vidám hangulatú - masszázs után valóban vissza kellett térnem a ruhákkal fedett emberek közé, kitessékeltek az előcsarnokba. Nem is mentem, inkább lebegtem. Testem habból volt, gerincem ruganyos szivacsból, bőröm bársonyból, hajam könnyű selyemből. A receptorok újra pinkben látták a világot. Az, hogy alsóneműm még vizes volt, már nem érdekelt. A rá felvett lenvászon nadrágomon átütő vizes folt inkább örömmel töltött el, mint szégyennel. A hiúság és büszkeség oly távoli érzésnek tűnt ott, abban a pillanatban, mint szülőhazám.

Búcsúzóul kaptam még egy kis almateát. Leültem az előtér rozoga fapadjára, hogy szép lassan megigyam a teát és hozzászoktassam magam a gondolathoz, ki kell mennem a hamamból, vissza, a turistáktól megszállt utcákra. Az ott üldögélő, fürdőzésen már túlesett nők, mint nálunk a kávézók teraszán trécselő barátnők, nevetgéltek, láthatóan pletykálkodtak. És Allahnak vagy a hamamnak hála, énekeltek is egy kicsit. Bár nem értettem, de a szemükön láttam, és a hangjukon hallottam, hogy a szerelemről daloltak. Elhallgattam volna még őket, de elhallgattak. Rájuk mosolyogtam. Hálás voltam. Nekik, a többi mesebeli nőnek, a percnek, a sorsnak, az égnek. Hálás voltam eltévelyedésemért, az élményért, a soha vissza nem térő pillanatokért. Remélem, ha halálom pillanatában lepereg majd előttem életem filmje, abban a hamam opálos csarnokának látképe is felvillan majd egy századmásodpercre, és én úgy érezhetem majd, ezért (is) érdemes volt élni.

Dukát Csilla