Horgas Eszter: Háttérzenélést nem vállalok

Komoly sikereket gyűjtött be a klasszikus műfajban is. Mi szükség volt a váltásra?

Úgy éreztem, hogy azon területen már nem tudok továbbfejlődni. Az ember megtanulja az alapokat, aztán gyakorolja, eljátssza. Ma már nincs olyan darab, amit ne tudnék eljátszani. Londonban viszont megismerkedtem a crossoverrel, ami tulajdonképpen nem más, mint a klasszikus hangzás keveredése a dzsesszel. A német Bach-év rendezvényein a többség már crossoverben játszott. A XXI. században élünk, miért lenne korszerű napjainkban a barokk zenélés?

A könnyebben emészthető örömzenére nyilván sokkal többen kíváncsiak.

Elég sok koncertet adok mostanában, karácsonyig összesen 14 alkalommal lépek fel. Nem akarom fényezni magam, de például Baján is telt ház volt, amit nem mondhat el magáról még néhány jól ismert popzenész sem. Fehérváron pedig olyan jó hangulat volt a koncertemen, hogy még most is beleborzongok...

A kisebb helyeken a tapasztalataink szerint a hangulat is jobb. Ön hogyan érzékeli?

Ez eléggé változó. A múltkor például a Palme Házban zenéltünk, de ott valószínűleg félreérthették a helyzetet, mert folyamatosan beszélgettek a koncert alatt. Kiszóltam a színpadról, hogy én nem vállalok háttérzenélést, úgyhogy aki társalogni akar, az legyen szíves, kívül tegye. Utána néma csendben lement a koncert, majd - hiába marasztaltak - fogtam a kabátomat és hazamentem.

Ennyire faragatlan a közönség?

Sajnos ez épp a tehetősebb rétegre igaz. A vidéki fellépések meg a kisebb klubok ilyen szempontból is jobbak, ott a közönség együtt él a zenével. Néha megható dolgok történnek. Volt egy templomi fellépésem, ahol hófehér ruhában játszottam. A végén odajött hozzám egy befáslizott lábú, félszemű öreg néni, akitől először visszahőköltem, mint egy kisgyerek, aki boszorkányt lát. "Az Isten áldjon meg ezért a zenéért!" - mondta, de olyan szeretettel, hogy közben az egész lénye átformálódott, megszépült. Na, az ilyen dolgokért érdemes csinálni, ilyenkor mindig feltöltődöm, visszatér az emberekbe vetett hitem.

Milyen érzés látni azt, hogy ilyen nagy hatással van az emberekre?

Úgy gondolom, hogy én csak egy eszköz vagyok. Viszont nagyon jó látni azt, hogy a zeném örömet szerez másoknak. A kis klubokban, ahol 2-300 ember hallgat, ahol olyan közel vagyunk egymáshoz, mint mi most, ott egészen más a hangulat, mint mondjuk a Zeneakadémián. Viszont most már az Akadémia is kicsinek bizonyult, úgyhogy átvisszük a nagy koncerteket az Erkel Színházba.

Nem fél attól, hogy a növekvő népszerűség bedarálja, jönnek a nagy koncertek, s elveszti a kapcsolatát a közönséggel?

Ettől egyelőre nem tartok. Az viszont tény, hogy az egyik nagy kiadó szívesen csinált volna belőlem "Zámbó Jimmynét", mindenbe bele akartak szólni. Aztán az egyik tárgyaláson elmondtam, hogy felejtsük el az együttműködést, mert szerintem mi két különböző dologról beszélünk. Most egy kis kiadónál, a Grammynél vagyok, ahol ez a dolog nem fenyeget.

Nem nehéz eladni ezt a határterületen mozgó műfajt?

A szponzorok inkább teljes zenekarokat, színházakat támogatnak, egyéni előadó elég ritkán jut ilyesmihez. Nekem sikerült. Általában ragaszkodnak ahhoz, hogy a művész személyesen is jelenjen meg a tárgyalásokon. Amikor egy nagyon értékes hangszer megvásárlásához kerestünk támogatót, már-már azt hittem, hogy nem fog menni a dolog, amikor megkérdezték, hogy mit tudnék nyújtani a támogatásért. Mire én a tőlem megszokott modorban annyit válaszoltam, hogy nagyon boldog lennék. Úgy meglepte őket a válasz, hogy megvették a hangszert. A CIB Bank tulajdona, de használatra átengedték nekem.

Művészcsaládból származik, édesapja Horgas Béla író. A négy testvér közül mindenki művészettel foglalkozik?

A húgom fordítással foglalkozik, ő egészen normális. Ádám zeneszerző-koreográfus, Péter pedig díszlettervező.

Mostanában biztosan gyakrabban szólítják meg az utcán. Nem zavaró?

Attól függ. Csak akkor zavar, ha céltalan, üres bájolgás. A sztárolást nem szeretem. Az egyik dedikáláson azt mondták, üljek az asztal mögé, még testőrt is adtak mellém. Az ilyenből nem kérek. Fogtam magam, és kimentem az asztal elé. Családok jöttek, kis gyerekekkel, hogy ők is fuvoláznak - olyankor jár egy simogatás a kicsiknek. Az pedig nem megy asztal meg testőr mögül.