Tartásdíj a minimumtól a luxusig

Az elsőfokú bíróság ítéletével a peres felek gyermekét az alperes anyánál helyezte el, a felperesnek a gyermek nála történő elhelyezése iránt előterjesztett keresetét elutasította, kötelezte a felperest arra, hogy fizessen meg az alperesnek havi 3000 forint gyermektartásdíjat.

A felperes a perbeli gyermek nevelésére önállóan nem alkalmas, egyéni pszichoterápiás kezelése lenne indokolt, az alperes és élettársa viszont a gyermek nevelésére minden tekintetben képes és alkalmas is. A megállapított tényállás alapján az elsőfokú bíróság az alperes gyermektartásdíj-fizetési kötelezettsége mértékének a megállapítását azzal indokolta, hogy a felperes munkaviszonyban nem áll, az általa végzett alkalmi munkákból viszont a személyes előadása szerint havi 15 000 forint jövedelme származik, ezért az őt terhelő gyermektartásdíj mértékét ennek az összegnek a 20%-ában határozta meg. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének a fellebbezett részét helybenhagyta. Kiegészítette a másodfokú bíróság a megállapított tényállást azzal, hogy az elsőfokú bíróság ítéletének a meghozatala óta a felperes a gyermekét egyetlen alkalommal sem látogatta meg az alperes lakásán, és változatlanul nem járult hozzá a gyermek eltartásához sem. Nem tett kísérletet a felperes munkaviszony létesítésére sem, holott erre lehetősége lenne, sőt nem vállalt alkalmi munkákat sem, hanem édesanyjának az alacsony nyugdíjából tartatja el magát.

A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt. Egyebek mellett hivatkozott arra is, hogy "nincs olyan törvényes hatályos rendelkezés a Magyar Köztársaságban, amely kimondaná azt, hogy ha az apa nem képes a gyermektartásdíj fizetésére, őt ilyen szánalmas és méltatlan helyzetbe kellene sodorni", alaptalanul került sor tehát a gyermektartásdíjban való marasztalására, hiszen munkanélküliként jövedelemmel nem rendelkezik.

A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a jogerős ítélet nem volt törvénysértő. A családjogi törvény rendelkezése szerint a szülő a saját szükséges tartásának rovására is köteles megosztani kiskorú gyermekével azt, ami közös eltartásukra rendelkezésre áll. A Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának 108. számú állásfoglalása pedig kimondja azt is, hogy ha a tartásdíj fizetésére kötelezett személy azért hagyta ott a szakképzettségének megfelelő, magasabb munkabérrel járó munkakörét, és azért helyezkedett el kevesebb munkabérrel járó munkakörben, hogy ezzel a tartásdíjra jogosult igényeit kijátssza, illetőleg a tartásdíj összegét csökkentse, ez az eljárás nem szolgálhat a kötelezett javára. Nem jogszabálysértően, illetőleg jogszabályi alap hiányában, hanem a hivatkozott törvényhelynek és az egységes bírói gyakorlatnak is megfelelően járt el tehát az első- és másodfokú bíróság akkor, amikor a felperest a minimálbér alapulvételével megállapított gyermektartásdíj megfizetésére kötelezte. A felperes ugyanis a perben maga is beismerte azt, hogy alkalmi munkák végzésével havi 15 000 forint jövedelemre tesz szert, és maga nyilatkozott úgy, hogy megfelelő jövedelmet biztosító állandó munkaviszony létesítésére lehetősége lenne, hiszen több szakmával is rendelkezik, erre azonban mindaddig nem hajlandó, amíg a gyermek nem kerül az ő gondozásába.

(Bírósági Határozatok 1999. 214.)