Izgalmas krimit nyerhetsz tőlünk!

A bulira Louis Wannfeld piros és zöld krepp-papír szalagokat lógatott le a nappali négy sarkában a mennyezetről.
- Úgy gondoltam, adok egy kis régies ízt az egésznek - mondta Louis. Ez volt az egyetlen karácsonyra utaló jel, leszámítva persze a hosszú fenyőágakat, amelyek a fehéren megterített asztalon fonták körbe az üvegeket, poharakat, a kaviáros és olívabogyós tálakat.
Természetesen Isabel Katz is ott volt, ahogyan Sylvia Kinnock is, aki egy Ray nevű karcsú fiút vitt magával. Sylvia azt mondta róla, hogy a New York-i balett-társulat táncosa. Még Max és Elaine is meghívást kaptak, noha nem tartoztak Louis vagy Louis párja, Bob Campbell közeli barátai közé. Rengeteg ember volt, akit Jack sohasem látott azelőtt, vélhetően Bob barátai. És a meghívottak közt nagyjából ugyanannyi nő volt, mint férfi. Louis, szinte ünnepi öltözékben - sötétkék selyemöltöny, fehér ing és lakk papucscipő -, a büféasztalra mutatott, ahol ott volt Jack kedvenc itala, a Jack Daniel's is.
Jack hálás volt, és meghatott.
- Hogy van Bob?
- Ó, Bob? Ott van - mondta Louis, aki a nagy zajban nem értette pontosan Jack kérdését. - A kanapén.
Louis bulijainak egyik jellegzetessége, gondolta Jack, amikor az itallal a kezében továbbállt, hogy nála a legelképzelhetetlenebb emberek verődnek és keverednek össze, és láthatóan mindenki jól érzi magát. Amibe a nappali mérete is belesegített: elég tágas volt, így senkinek sem kellett egy helyben maradnia egész este. Sylvia fiúja vagy fiúkísérője olyan vékony volt, mint egy fűzfavessző, és Jack nehezen tudta elképzelni, hogy elég erő van a lábában ahhoz, hogy táncolni tudjon. Ráadásul pipaszár lábát csőszerű nadrágba bújtatta. Sőt, a lába nem is pipaszárhoz, inkább a pipaszártisztítóhoz hasonlított.
- Ó! Mr. Sutherland, láttam a könyvét! - mondta egy telt formájú, fiatal nő, akit Jack nem ismert. - Tudom, hogy közös erőfeszítésből született, de elsősorban a rajzok miatt fogják venni. A rajzai viccesek, de mégis valahogy kísértik az embert... és megijesztik. Lehet, hogy Önt nem, de engem igen! - a lány felnevetett.
Jack bólintott.
- Még nem láttam kritikát róluk.
- Majd lát. Én a Postnál dolgozom. Hazel Zelling a nevem. Épp most találkoztam a feleségével, ő mutatta meg magát nekem. Dicsérő kritikát írtam a könyvről, de csak néhány nap múlva jelenik meg.
- Köszönöm - mondta Jack mosolyogva.
Isabellel és az Armstrong házaspárral már sokkal oldottabban lehetett beszélgetni. Az Álmok egyik példányát Susanne vitte át Armstrongékhoz, s ők most megköszönték Jacknek, meg azt is, amit beleírt.
- Az Álmok-ra! - Max felemelte a poharát.
- Már torkig vagyok vele - mondta Jack, és azokra a példányokra gondolt, amelyeket Roger bácsinak meg az apjának küldött. Eltűnődött, vajon megtudja-e valaha, mit gondol az apja a könyvről.
- Hol van Bob? - kérdezte halkan Isabeltől. - Mindig elfelejtem, hogy néz ki, csak szeretnék köszönni neki.
- Az a kövérkés kopasz, ott a kanapén - mondta Isabel mosolyogva. - A szemüveges.
Hát persze. Jack most már emlékezett rá. Nem volt annyira kopasz, mint Louis. Igazi társaságkedvelő és bőbeszédű ember volt, láthatóan most is egy sztori kellős közepén tartott, mert vigyorgott és gesztikulált. Nem csoda, hogy ő és Louis már isten tudja, hány éve együtt vannak. Bob olyan embernek látszott, aki mindent megért és megbocsát. Jack megcélozta Bobot.
De soha nem jutott el hozzá, mert Natalia elcsípte a zakója ujját:
- Menj, és üdvözöld a barátodat!
Jack már korábban is körülnézett, nem látja-e Elsie-t, és tessék, most hirtelen ott termett a szoba közepén. Louis hajolt oda figyelmesen hozzá. Elsie fekete atlaszselyem estélyi ruhát viselt, a combja közepéig fel volt hasítva. Louis széles mosollyal beszélt neki, és sugárzott róla a vendégszeretet. Elsie egy fejmozdulattal hátravetette szőke haját, és felnevetett. Elképesztően csinos volt. Megakadt rajta az ember szeme.