Tanuld meg elengedni a gyermeked!

Várjuk leveledet a gyermeknevelés, gyermekvárás témakörökben. Akkor is írj bátran nekünk, ha gyermekednek vannak lelki gondjai. Sződy Judit pszichológus segíti munkánkat. A hozzá érkezett levelekből és Judit válaszaiból gyűjtöttünk össze egy újabb csokorra valót.

Kisfiam 8 éves. Két nővére 21, illetve 18 évesek. Talán megerősítést várok Öntől, amit a környezetemtől igazából nem kaptam meg. De hát az, hogy jól teszem, amit teszek, arra a legnagyobb bizonyíték a két nagy lányom.

Úgy neveltem őket, hogy mindig érezzék a szeretetemet, ami feltétlen, független attól, hogy mit tesznek, illetve mit nem tesznek meg."Engedve szerető" anya vagyok, az ésszerű határok megtartásával. Soha nem kellett megütnöm őket, mindig mindent megbeszéltünk. Nem hiszek a "makarenkói pofon" elvében, én azt vallom, hogy "hirtelen felindulásból elkövetett pofon" van, ami csak az én lelki állapotomat tükrözi, soha nem az elkövetett tett súlyát. Tehát veszélyes fegyver, ezért nem élek, éltem vele.

Igazából nem tanácsot, csak véleményt kérek Öntől, hiszen a hitem erős, tudom, hogy mit miért tettem.

Mint már említettem, három gyermekem van. Mindig nagyon ragaszkodtunk egymáshoz, minden időmet velük töltöttem, hálás vagyok a sorsnak, hogy megtehettem, hogy nem kellett beadnom őket bölcsődébe, óvodába is csak fél napra. A lányok már nagyok, de a jó kapcsolat most is megvan, inkább a barátnőim, őszinték, megbízunk egymásban, ha problémánk van, mindig egymáshoz fordulunk először. És ez nagyon jó.

Amitől kicsit félek, az a kisfiam és a vele kialakult szoros kapcsolatom. Osztályfőnöke szerint le kéne már szakadnia rólam, és ez számomra érthetetlen. Miért? Miért kéne megfosztanom attól, hogy kimutassam, mennyire szeretem? Együtt alszunk, egész éjjel fogja a kezem, én az övét. Tudom, ez furcsa egy kívülállónak, de szerintem ebben nincs semmi rossz. Élénken emlékszem gyerekkoromra, abban a kiváltságos helyzetben voltam, hogy külön szobám lehetett. Minden éjszaka rémálom volt, 18 évesen még a paplan alá bújva aludtam, édesanyám következetes volt, soha nem bújhattam mellé. Ez még ma is nyomaszt.

Éppen ezért a lányok is velem aludtak, amíg csak lehetett, igaz, nem 8 éves korukig, de csak azért, mert nincs akkora ágy, hogy mindannyian elférjünk benne. Ezt úgy próbálom ellensúlyozni, hogy amikor csak időnk engedi, összebújunk, beszélgetünk, tévézünk. Férjem más, ő kicsit kizárta magát, nem mutatja ki az érzelmeit, a gyerekek felé sem. Sokat lázadtam ez ellen, nem értettem, nem tudtam felfogni. De aztán beláttam, ő ilyen.

Kicsit féltem is a kisfiamat, hiszen neki férfi minta kellene, akire felnézhet, akivé majd ő is válni szeretne. Ugye nem lehet baj abból, ha én viszem focizni, engem lát villanyt szerelni, bútort összerakni, stb. ? Ettől még egészséges felnőtt, férfi, ember válik majd belőle?

Most kiegyensúlyozott, nyugodt, soha nem kellett kiejtenem a számon, hogy "rossz vagy". Jó úton haladunk?

Sajnos nem tudom támogatni abban, amit szeretne. Ha ez a szent meggyőződése, akkor az is marad, akármit mondok is. Ettől függetlenül leírom, amit gondolok.

A gyereknek, amikor megszületik, nagyon nagy szüksége van a testkontatktusra, a simogatásra, a biztonságra. Ez el is tart egy darabig, de - normális esetben - fokozatosan lazul. Az első év során, főleg, amikor már mászni kezd, elkezd térben is eltávolodni a szülőktől. Ebben akkor bátrabb, ha az első hónapokban kitapasztalta, hogy biztonságos a világ, hogy, ha bajba kerül, akkor a szülők mindig segítenek.

Az első év vége felé azonban a szülőkhöz való folyamatos ragaszkodáson fokozatosan felülkerekedik a világ iránti kíváncsiság. A gyerek érdeklődni kezd más emberek iránt is - hároméves korára eljön az idő, amikor kifejezetten igénye van a kortársakkal való együttlétre, együtt játszásra. A szülő a mindennapi életben megadja neki továbbra is azt a testi-lelki gondozást és szeretgetést, ami jár, de ez már lényegesen kevesebb, mint az első hónapokban.

Az együtt alvás rendjén van az első egy-két évben - de kizárólag akkor, ha ezt a házaspár mindkét tagja jónak tartja, ha ettől "nő és férfi" is marad a pár és nem csak anya és apa. A harmadik év folyamán azonban olyan pszichés változások következnek be, amelyek megkövetelik, hogy a gyermek kiszakadjon az anya teljes bűvköréből, és képes legyen azonosulni az apjával. (Itt lenne a lehetőség a férfi minta bekerülésére. A valódi baj tehát nem az, hogy nem látja az apját villanyt szerelni!)

Annak, hogy a gyereket nem engedi el az anyja, többek között két oka lehet: az egyik, hogy valamiért "veszélyesnek" érzi, hogy a gyereke felnőjön (talán, mert ez az utolsó kisgyerek a háznál). A másik, hogy a gyerekkel való intim közelséget használja fel arra, hogy elhárítsa a férjével való intim közelség lehetőségét.

A párkapcsolat minősége kettőn múlik. Az Önök kapcsolatatáról: ha valaki nem tudja kimutatni az érzelmeit, az elég nagy baj, de ettől még nem kell azt gondolni, hogy nincsenek is érzelmei. Gondolom, a kapcsolatotok elején még ki tudta mutatni, legalább annyira, hogy a vonzalmad kialakuljon iránta. Ez a képesség nem veszett el, csak éppen némi munkába kerül előcsalogatni - neki is, Önnek is. Ha ennyire "belefolyik" a gyerekeibe, akkor kizárt, hogy a párkapcsolat normálisan alakuljon. Meg kell találni a helyes arányokat.

Én élőben látom, milyen komoly problémát okozhat egy ember felnőtt életében, ha az anya ágyából kerül át a nászágyba, és nincs módja rá, hogy megélje, hogy ő önállóan is egy értékes valaki, hogy nem csak más emberek viszonylatában tud működni.

Nagyon nagy dolog megadni a kellő közelséget - de talán még nagyobb művészet az, hogy képesek legyünk elengedni a gyerekünket, úgy, hogy ő is és mi is önálló entitások maradjunk ezek után. Az, hogy elengedem, nem jelenti azt, hogy nem szeretem. Sőt...