Nyíri Kristóf

Enciklopédikus tudás a 21. században

Dunbar elméletének lényege, hogy az összes többi gerinceshez képest a főemlősök agya, közelebbről neokortexe, azért olyan nagy, mert a főemlősök erősen szociális jellegű életmódot alakítottak ki. A csoportjaikat összetartó viszonyok körültekintő kezelése olyan fontossá vált, hogy ki kellett fejleszteniük azt az információ-feldolgozó kapacitást, amely képes számon tartani az állandóan változó szociális viszonyokat, valamint hasznosítani ezt az információt a komplex szociális viszonyokban való eligazodásra. Következtetés: a homo sapiens kimagasló intelligenciája alapvetően társadalmi intelligencia, amely a társas kapcsolatok kognitív feldolgozását szolgálja. Mennyire kiterjedtek lehetnek ezek a kapcsolatok? Dunbar az emberi neokortex térfogatának arányítása alapján azt tételezi, hogy körülbelül 150 főből állhat az a csoport, amelynek viszonyait még át tudjuk látni; ezen belül azonban körülbelül 5 személy lehet az, akihez különösen erős kapcsolat fűzhet. Ezt az eredményt mostani gondolatmenetünk nézőpontjából úgy fogalmaznám meg, hogy mintegy 5 olyan személy vehet minket körül, akinek észjárását mélyen és belülről ismerjük: vagyis mintegy 5 ismerős észjárással vagyunk képesek gondolatilag megbirkózni. A Mindentudás Egyeteme nyitóelőadásán, 2002 szeptemberében, Vizi E. Szilveszter azt a felismerést állította gondolatmenete középpontjába, hogy minden ember egyedi, valóban és merőben egyedi. Mondhatjuk, hogy minden ember külön világ: s kognitív képességeink arra elegendőek, hogy egyszerre mintegy 5 ilyen világban ismerhessük ki magunkat.

Visszatérve a társadalmi intelligencia területéről egyáltalán az intelligencia területére: filozófiai hipotézisként, vagyis egyfajta új látásmódot kínáló, igen általános hipotézisként talán kimondható, hogy az ember egyszerre (tudniillik bizonyos időhatáron belül - s itt többéves időhatárra gondolnék) legfeljebb és körülbelül 5 ismerős észjárást tud befogadni. Legfeljebb 5 nyelvet képes igazán megtanulni - legtöbbünk ennyit se. Legfeljebb 5 "tudományos tájszólást" képes elsajátítani. Patkós András mondta most októberben, hogy "[a] csillagász, az asztrofizikus, a kozmológus [...] ugyannak a tudományos nemzetségnek kissé eltérő 'tájszólást' beszélő tagjai". Hipotézisem szerint egyazon tudományos nemzetségben aligha létezik ötnél több tájszólás. Vagy másképpen: aligha képzelhető el, hogy akár a legszélesebb látókörű tudós is ötnél több tudományos paradigmában tudjon gondolkodni.

Újra ahhoz a felismeréshez jutottunk tehát el, hogy enciklopédikus elméleti tudás a 21. században egyetlen elmében semmiképpen sem lehetséges. Ám lehetséges-e ilyen tudás - az elmén kívül? A kérdés magyarázatra szorul, s magyarázatért ismét az evolúciós pszichológiához fordulunk, nevezetesen annak a Merlin Donaldnak a munkájához, akire Pléh Csaba is utalt 2002 szeptemberében tartott előadásában. Donald a homo sapiens kialakulásának biológiai lezárulását követően újabb, az elmúlt évezredekben lezajlott, nem-biológiai evolúciós átmenetet tételez, amelynek lényege úgymond a külső memória kialakulása: tudniillik a rajzolt-festett képek, a képírás és végül a betűírás megjelenése. Az emberi tudás túlnyomó része Donald szerint éppenséggel nem az agyban tárolódik, hanem külső-fizikai szimbolikus rendszerekben: először barlangrajzokban, azután piktogramokban, majd betűírásban. Donald gondolatmenetét folytatva: a középkor és újkor enciklopédikus tudását elsősorban könyvek, s csak átvitt értelemben egyes elmék hordozták; a 18. század derekától kezdve pedig aligha feltételezhetjük, hogy az egyre terjedelmesebb lexikonok által tartalmazott egyre hatalmasabb tudásanyag önmagában "enciklopédikus", azaz teljes körű és összefüggő lett volna, hiszen ama anyag egészéről és belső kapcsolatairól már semmiféle áttekintő terv megalkotására nem történt kísérlet. Ma, a 21. század kezdetén az emberiség külső memóriájának szerepét egyre inkább új közeg veszi át - a digitális világháló. Vajon ez a közeg alkalmas-e arra, hogy enciklopédikus tudást hordozzon?