Londoni randevú

Egy hosszú hétvége erejéig kiugrottunk a londoni filmfesztiválra, és elcsíptük Lars von Trier legújabb filmjét, ami meglepő módon vígjáték, a Szörnyek keringője rendezőjének friss alkotását és a zseniális Roger Michell életigenlő, szellemes munkáját.

Tavaly már kiderült számomra, hogy a londoni filmfesztivállal "mezei" látogatóként is érdemes próbát tenni - a programot jó egy hónappal a rendezvény kezdete előtt feltöltik a honlapra, az ember kényelmesen megveszi a jegyeket a neten keresztül, majd a vetítés napján besétál a Waterloo állomás mellett található National Film Theatre betonbunkerszerű épületébe, és átveszi őket. Idén már sajtóbelépővel tértem vissza, de a benyomásom ugyanaz: az idén ötvenedik születésnapját ünneplő fesztivál nagysága ellenére (két hét, több mint 180 egész estés film, számos nyilvános előadás és gálavetítés) a legközvetlenebb, leginkább nézőbarát azok közül a fesztiválok közül, amelyeken a friss nemzetközi filmes termés legjava kerül bemutatásra.

Amíg Cannes-ban gyakorlatilag lehetetlen, Berlinben pedig csak egész napos sorbaállással esélyes az utcáról bejutni a vetítésekre, Londonban mindenki előtt szabad a pálya ahhoz, hogy megnézze azokat a filmeket, amelyek az év A kategóriás nagy fesztiváljait már megjárták. Ráadásul az itteni látogatóknak megvan az az előnyük is, hogy a korábbi (berlini, cannes-i, velencei, torontói - ezekre a fesztiválokra mind az októberi londoni előtt kerül sor) kritikák és közönségreakciók alapján válogathatnak a rengeteg film közül. Szimpatikus a fesztivál egalitáriánus jellege is, amikor például nem sikerült sajtómeghívót szereznem Dustin Hoffman előadására, a látogatókkal együtt kellett sorba állnom a maradék jegyekért - és végül bejutottam, sok más utcáról besétált nézővel együtt. Igaz, hogy a fesztivál közel sem olyan csillogó-villogó, mint Cannes, és nincs annyi izgalmas sajtótájékoztató, mint Berlinben, de itt bármikor az a kellemes meglepetés érheti a nézőt, hogy a vetítés előtt a film rendezője vagy főszereplője sétál fel a színpadra és mutatja be az alkotást.

Ez idén Lars von Trier új filmjének, a The Boss of It All-nak a délutáni vetítésén történt meg, ahol a két főszereplő, Peter Gantzler és Jens Albinus jelent meg. A házigazda kérdésére, amely Von Trier rendezői módszereire vonatkozott, Gantzler diplomatikusan annyit felelt, hogy "nem akarnék olyan rendezővel dolgozni, aki nem is törekszik arra, hogy manipulálja az embereket". A manipuláció kérdése nem véletlenül merült fel: Gantzler egy számítástechnikai cég elnökét alakítja a filmben, aki éveken át egy saját maga által kitalált fantomelnök árnyékában vezeti a cégét, a kellemetlen döntéseket a fantomfőnökre hárítva. Amikor azonban el akarja adni izlandi befektetőknek a vállalatot, kénytelen előrukkolni a "főnökkel", így hát felbérel egy munka- és szemlátomást tehetség nélküli színészt, hogy ő személyesítse meg a nem létező elnököt.

Peter Gantzler és Jens Albinus a The Boss of It All című filmben

A bizarr komédia újabb látogatás Von Trier pszichéjébe, aki azokat a témákat feszegeti tovább, amelyek korábbi munkáiban, különösen az Öt akadály-ban, vagy akár az egész Dogma-mozgalom megszületésének körülményeiben tetten érhetők voltak; a kontroll, a szabályok, a másik ember irányításának, manipulálásának kissé kényszeres vizsgálata áll a középpontban ismét. A film cselekménye mellett a kontrollal való játék megjelenik egy másik, egészen szokatlan formában is: Von Trier operatőr nélkül, egy számítógép által irányított kamerával vette fel a filmet, amely saját maga "döntött" arról, hogy mikor hova mutasson, hova fókuszáljon stb. Ennek eredményeképpen a szereplők néha a kép szélén vagy alján helyezkednek el - ami tovább fokozza az abszurdan komikus hatást.

Egy másik vígjátékot is sikerült megnéznem, mégpedig Marc Forsterét, akin nem könnyű kiigazodni: a Szörnyek keringője után elkészítette az Én, Pán Péter-t, aztán pedig a Maradj! című thrillert, mintha minden egyes projektje szándékosan az előző szöges ellentéte lenne. Új filmjével folytatja ezt a hagyományt, az Emma Thompson és Will Ferrell főszereplésével készült Stranger Than Fiction abszurd komédia. Ferrell egy Harold nevű, halálosan unalmas életet élő kispolgárt (adóellenőrt!) alakít, aki egyszer csak rájön, hogy ő egy éppen íródó regény főhőse. A bosszantó tény akkor válik rémisztővé, amikor Harold ráeszmél, hogy az írónő (Thompson) a könyv végén meg akarja ölni a főhőst. Egy egyetemi irodalomtanárhoz fordul tanácsért (Dustin Hoffman játssza a kicsi, de fontos szerepet, szokás szerint lebilincselően), majd végül sikerül megtalálnia magát az írónőt is, akit természetesen megpróbál rábeszélni, hogy változtassa meg a regénye végét. A film kiszámíthatóságával együtt is szórakoztató, végigvonul rajta egy olyan természetes kedvesség, ami leveszi a nézőt a lábáról - így hát persze megható is, amikor a halál fenyegetése testközelbe kerül (de ez nem különösebben nagy teljesítmény, az akciófilmek kivételével a halál szinte mindig megható a vásznon, még a közepes filmekben is, mert zsigeri szinten hat). Ha Will Ferrell helyett egy kevésbé ostoba tekintetű főszereplőt (Steve Buscemi például ideális lett volna ebben a szerepben) választottak volna, akkor fenntartások nélkül lehetne szeretni ezt a filmet.

Dustin Hoffman és Will Ferrell a Stranger Than Fiction-ben

A fesztivál teljes programjából leginkább Roger Michell új filmjére, a Venus-ra voltam kíváncsi. A dél-afrikai származású, Angliában élő rendező két legnépszerűbb filmje a Sztárom a párom és az Ütközéspont, amelyekkel tulajdonképpen nincs is semmi baj, de igazi tehetségét eddig a Mother-ben (Anya és a szerelem) és az Enduring Love-ban (magyarul néha Kitartó szerelem, néha Őrült szerelem címen fut) csillantotta meg. Mindkettőben Daniel "James Bond" Craig játssza a főszerepet, és egyik sem a könnyed szórakoztatás műfajába tartozik: előbbi egy fiatal férfi és egy hatvan év körüli nagymama ellentmondásos szexuális kapcsolatáról szól, utóbbi pedig egy vérfagyasztó, lélegzetelállító thriller Ian McEwan regénye alapján. A Venus nem olyan gyomorba vágó, mint két elődje, sőt, tulajdonképpen egy "feelgood movie", szóval olyan felemelő film, amiről mosolyogva, megnyugodva távozik az ember, de még sincs benne egy csepp sem a ragadós hollywoodi szirupból.

Peter O'Toole és Jodie Whittaker a Venus című filmben

A Venus öreg színészekről szól - a főszereplő Maurice-t Peter O'Toole, barátját, Iant Leslie Phillips játssza -, akik tartásán, szarkasztikus csipkelődésén látszik, hogy éltek jobb időket is, most már viszont csak az aktuális kórházsorozat beugró hullaszerepeire számíthatnak. Amikor rózsaszín melegítőben berobban az életükbe a húszas évei elején járó Jessie alias Venus (Jodie Whittaker), mindketten sokkot kapnak: Leslie elborzad a lány lényének minden egyes apró, félelmetesen fiatal, ijesztően szokatlan elemétől, Maurice ellenben lenyűgözve hajítja el fenntartásait, korát és büszkeségét, hogy belecsobbanjon a csodába, amit a "szerelem istennője" jelent számára. Amit Jessie képvisel az idős férfi szemében, azt gyönyörűen összefoglalja a film plakátja: Velázquez Vénusz tükörrel című festményének modern "átfestése" szerepel a képen, amelyen a Vénusz pózában fekvő Jessie egy breezert dönt magába. A többek közt az Én szép kis mosodám és a Mother forgatókönyvét is jegyző Hanif Kureishi dialógusai briliánsak, az összes szereplő már-már tűrhetetlenül - kicsit Woody Allen-esen - szellemes, de mégis annyira karakterhez passzolók az öregek és a lány szövegei is, hogy nem válnak hiteltelenné a szavaik. Az összes alakítás tökéletes; de persze tehetsége csillogtatására a főszereplő O'Toole kapja a legtöbb lehetőséget, Whittakernek pedig becsületére válik, hogy megüti a színészlegenda által felállított mércét, és méltó párja tud lenni. A Maurice külön élő feleségét játszó Vanessa Redgrave-nek kis szerep jut csak, de O'Toole-lal együtt övé a film legnagyobb jelenete: Maurice szívfacsaróan őszinte vallomására ("A házasságunk nagy része alatt szerelmes voltam beléd, a maradék időben pedig nagyon kedveltelek") pusztán kincset érő pillantása a válasz.

Bujdosó Bori