Filmet a népnek!

Az [origo] filmklub tudósítója villámlátogatást tett a londoni filmfesztiválon, megnézte, hogy mi újság a Leicester Square-en, utótesztelte Soderbergh filmes kísérletét, és Buscemi saját szájából hallotta, hogy a színész három rendezés után még mindig fél a kamera túloldalán szerepet vállalni.

A londoni filmfesztivál kevéssé hasonlít európai nagytestvéreire, a berlini, cannes-i vagy velencei mustrára. Az A kategóriás fesztiválok szezonja után, ősszel tartott rendezvény szlogenje "Bringing films to the public", és ehhez hűen a hangsúly valóban nem a díjakra, sztárokra és csillogásra esik, s nem is az új produkciók szakmai és a sajtóvisszhangja a lényeg, hanem az, hogy az egyszerű halandó tíz fontért (egy normális mozijegy ára a West Enden) jegyet válthat az év cannes-i és velencei fesztiválsikereire, és az országos mozibemutató előtt megnézheti azokat.

A hangulat is sokkal családiasabb, mint a folytonos tömegnyomorral jellemezhető cannes-i fesztiválon. A Leicester Square-en csak maréknyi kíváncsiskodó strázsál az Odeon bejáratánál, hogy amikor Gael García Bernal - aki a The King című filmje bemutatójára érkezett - kilép az ajtón, "GAEL! GAEL!" rikoltásokkal fogadhassák. Gael határozott léptekkel a szemközti pub felé veszi az irányt, de útközben autogramokat oszt a körülötte ugráló néhány igazán lelkes rajongónak.

Az idén negyvenkilencedszer megrendezett fesztivál október 19-e és november 3-a közt zajlott. A vetítések többségére a Temze déli partján, Waterloonál található, éppen felújítás alatt álló fesztiválközpontban elhelyezkedő Nemzeti Filmszínházban és a Leicester Square-i kisebbik Odeon moziban került sor. A rendezvény nyitó gáláján a The Constant Gardener-t vetítették a két főszereplő, Ralph Fiennes és Rachel Weisz jelenlétében, a záró vetítés pedig George Clooneynak jutott: a McCarthy szenátor megbuktatására törekvő újságíróról, Edward R. Murrow-ról szóló filmje, a Good Night, And Good Luck pergett az Odeon vásznán.

Mi két kis költségvetésű független produkciót néztünk meg két kedvenc amerikai alkotónktól: Steve Buscemitől és Steven Soderberghtől. A két film között több formai és tartalmi hasonlóság is felfedezhető: mindkettőt 18 nap alatt forgatták digitális technikával, mindkettő realista ábrázolással próbálja megragadni az amerikai kisvárosi miliőt, és ehhez mindkettő egy gyárat használ eszközként.

Lonesome Jim

Busceminek ez már a harmadik játékfilmje, de még mindig szorong a rendezéstől - vallotta be a színész-rendező a film vetítését követő kérdezz-felelek során. A Bárbajnokok, az Állati kiképzés és néhány Maffiózók-epizód elkészítése után mégis ismét megkockáztatta, hogy beüljön a rendezői székbe. Az eredmény a Buscemi-féle kissé abszurd, kissé fekete humorral átitatott kedves darab lett, amelyben Ben Affleck öccse, Casey Affleck mint a magányos Jim próbálja élni az életét - és mint meglátjuk, ez meglehetősen nehezére esik.

Steve Buscemi a vetítést követően a fesztivál házigazdájával

A harmincéves Jim kísérletet tesz rá, hogy New Yorkban boldoguljon, de a legmenőbb munka, amit szerezni tud, mások kutyájának a sétáltatása. A hiábavaló próbálkozást feladva, saját maga előtt megszégyenülten hazaköltözik szüleihez indianai szülővárosába. Süt róla, hogy tökéletesen elege van a saját életéből és a körülötte élőkéből is. A szüleit és bátyját teljes csődtömegnek tartó fiú kedvetlenül tengeti napjait családja körében, amíg meg nem ismerkedik egy életvidám ápolónővel, aki elkezdi felrázni bénultságából. Liv Tyler a kisfiát egyedül nevelő ápolónő szerepében nem nyújt különösebben emlékezetes alakítást, de jól ellenpontozza az Affleck által hitelesen bemutatott totális enerváltságot.

Liv Tyler és Casey Affleck a Lonesome Jim című filmben

A film a forgatókönyvíró, James C. Strouse saját élményein alapul, olyannyira, hogy a ház, amelyben a filmet forgatták, valóban Strouse szüleinek a háza, a filmbeli báty két lánya valóban Strouse két unokahúga, a gyár, ahol a szülők dolgoznak, valóban a szülei gyára. Sőt, a valódi szülőket is megpillanthatjuk a filmben, egy-egy néhány másodperces jelenetben. Az eredeti helyszín használata is elősegítette, hogy a film elkészülhessen. Buscemi elmondta, hogy akadtak nehézségei az anyagiak előteremtésekor, végül az egyre drasztikusabban lefaragott költségvetés mindössze félmillió dollárt tett ki. A film fő erénye a párbeszédeket átszövő humor, amelynek forrása, hogy Jim minduntalan kíméletlen - a valóságban ritkán megkockázatott, ezért abszurdnak tűnő - őszinteséggel közli környezetével a véleményét. A végeredmény a Bárbajnokok-hoz hasonlóan lassan csordogáló, de újra és újra hangos felnevetésre ingerlő film lett.

Bubble

Soderbergh alacsony költségvetésű filmje a velencei és torontói filmfesztivál után Londonba is megérkezett. A 42 éves rendezőre sok mindent lehet mondani, de gyávasággal biztos, hogy nem vádolhatja senki. A Bubble-lel Soderbergh két nagy rizikót is vállalt, melyek közül az elsőről már lehet tudni, hogy jól sült el. Ahogy a rendező már a velencei sajtótájékoztatón is elmondta, rendhagyó módon, kiragasztgatott hirdetésekkel, amatőrök körében toborozták a film szerepeire a jelentkezőket.

A film egy ohiói kisvárosban játszódik, ahol az Egyesült Államok egyik utolsó még üzemelő babagyára található (mivel a babák többségét manapság már Ázsiában gyártják). A lényegében háromszereplős történet a gyár munkásai, egy középkorú nő, egy huszonéves fiú és egy hasonló korú lány közt bonyolódik. Pontosabban éppen az a különleges benne, hogy nem bonyolódik, egy végtelenül egyszerű, lecsupaszított történetet kapunk minimalista-realista alakításokkal és fényképezéssel. A végeredmény olyan, mint egy jó dokumentumfilm. Soderbergh eléggé bízott saját döntése helyességében ahhoz, hogy hagyja amatőrszereplőit a megadott szituáción belül improvizálni, így azok a saját szavaikkal, a saját életükből merített apróságokkal színesítve kerekítik ki a történetet. Nem hagyományos értelemben vett alakításokat látunk, professzionális színészek szinte sohasem tudnak ennyire visszafogottak lenni (kivételként a Mike Leigh realista drámáiban látott alakítások ugranak be).

A Bubble három főszereplője

A babagyár mint helyszín kétségtelenül agyas, már-már mesterkélt rendezői ötlet, de működik. Ha Soderbergh azt mondaná, szereplői tényleg itt dolgoznak, elhinném. A filmjeit mindig saját maga fényképező rendező ezúttal dokumentumfilmes stílusban dolgozik, maximálisan kihasználja a helyszín adottságait, hosszan mutatja a gépsorok működését, a fröccsöntött babák készülésének különböző fázisait. Mi pedig örülünk, hogy beavat minket a hely titkaiba, lélektaniakba és tárgyiakba egyaránt.

Hogy Soderbergh másik kísérletének mi lesz a kimenetele, azt még senki sem tudhatja. A legális és illegális DVD-kereskedelem és online filmterjesztés miatt elavuló hagyományos filmforgalmazási módszerek megreformálására törekvő rendező a Bubble-t az Egyesült Államokban ugyanazon a napon hozza forgalomba a mozikban, DVD-n és kábeltévén, hogy a nézők szabadon eldönthessék, melyik formában szeretnének hozzájutni a filmhez. A hollywoodi stúdiók egyelőre ódzkodnak az ötlettől, de Soderbergh szerint elkerülhetetlen a változtatás.

Bujdosó Bori