A kiadó- és névhalmozó

Az alkotó igazi neve Luke Francis Vibert - minden ellenkező híresztelés ellenére tehát a Luke Vibert az eredeti! De kicsoda valójában ez a névhalmozó, akinek munkái a techno-triphop-revolúció legforróbb időszakában kerültek a köztudatba?

Wagon Christ/Luke Vibert hangmintamágus és az elektromos hangkeltő gépek potmétereinek nagy barátja. Zeneszerzőként hatalmas lemezparkja legjavának nektárcseppjeit vegyíti gépekkel, úgy a táncparkettre, mint otthoni zenehallgatásra alkalmas eleggyé. Mi, hallgatók pedig hátradőlve, csukott szemmel próbáljuk összegzéseit belső utazásaink kísérőzenéjének befogadni.

Wagon Christ néven publikált dolgait leginkább úgy érthetjük meg, ha rajzfilmrobotnak képzeljük magunkat, amihez nagy segítséget nyújt a cédé utolsó trackje, a számítógép segítségével kinyerhető videoklip, mely a fent említett témát boncolgatja a modern komputeranimáció és a klasszikus rajzfilm hagyományainak mentén, az előző lemez egy dalára.

Az új album, a Sorry I Make You Lush innen folytatódik, a rendszerből kiszakadó robot vándorlásainál. Ahogy az első számmal kinyitjuk e világ kapuját, a mester rögtön kézen fog. Fütyörészik, mesét kezd a szinti, majd ráindul egy remek középtempós ütem, majd egy jól megszokott dzsesszzongorahanggal kezdetét veszi biztonságos utazásunk. Egy legény fakad dalra, a jellegzetes Wagon Christ-sound beindul, tekergetés és valami visszalassított diszkózenéhez hasonló dob szól. A romantikus pszichedélia tere tágul.

Hangmintaorgiával és dzsesszdobtöréssel alakul a következő melankolikus dal valami robottánccá. Szól egy hegedű, majd a gyors dobra a refrén szubbasszusai a megénekelt "árnyék" kergetésébe vezetik robotönmagunkat. Zakatol a robotgyár. A háttérből az idegen- vagy a műszakvezető monoton szövege hallik, és beindul a 303-as analógszinti csicsergése is az erősen bólogatós ütemekre. Vidám, pozitivista zene ez, még ha éppoly zaklatott is.

Forrás: [origo]

A következő számban a női zuhanyzó hangulatával folytatjuk képzeletbeli gyárlátogatásunkat. Visszafojtott "yeah" hangok a térben, a lassú triphop és a Moog-hangzás régi transzokat idéz. Hömpölyög a mesefolyamunk. A simogató mélyek és a mesélő magasak csodás fúziót alkotnak az éteri hanzású gépoboákkal és az absztrakt törtütemmel, benne vagyunk a lemez és Wagon Christ világának közepében, a mester nem ereszt. Gyorsul a tempó, az ütemvilág a jungle felé mutat. A dal lassan besavasodik, és csak a lángpallos ismerős hangja tart a mesében.

Az utolsó előtti dalra még egyszer jól belerángat, de csak úgy romantikusan, a saját módján, a széttekergetett szintahangokkal és a sok beszélő kisgyerekkel. A végén vidám funky-bigbeat-hangulatban búcsúzkodunk. Csemegeként a szintén francia Air zenekar ismert dalának hangmintájával tartja súlyosban.

Saját szintifutamait lassan leépítve, egy eszelős dzsesszdobtémába és visszhangba úszik, mi pedig vele. El. Ha bálna lennék, biztos elfütyülném az első dalt a kedvesemnek erről az albumról. De csak egy rajzfilmrobot vagyok.

kanada

Ninja Tune / Neon Music, 2004