Világugró Varázsszőnyeg, Csillagközi Terüljasztalkám - hallgasd és nézd a ninjákat!

Legújabb Ninja-összeállításunk öt egymástól igen eltérő lemezre koncentrál. Elsőként a Solid Steel sorozat új, Bonobo által mixelt darabját vizsgáljuk, majd a japán dj Kentaro által összerakott, mindenféle zenei stílust magába foglaló, de kizárólag ninjás számokat tartalmazó anyaga következik. A Blockhead a funkot járja körbe, míg Treva Whateva bolondos lemezén mindent megtalálunk, végül pedig a héttagú Super Numeri gondoltatja velünk újra a dalról alkotott fogalmainkat. Hallgass és nézz Blockheadet és Kentarót!

Vélhetőleg mindnyájunk szerencséjére, egyre több ízben esik meg a népek gyűjtő-medencéjeként cyberkori hírnevet kivívó szigetország fiatal zenészeivel, hogy a szellemre telepedő nehéz ködöt ne megénekeljék, hanem szétoszlatni igyekezzenek. E nemes cél érdekében azonban nagy kedvvel választják a már-már plágiumszámba menő visszakanyarodást. A héttagú Super Numeri formáció második nagylemeze ellenben testre és lélekre is veszélyes objektum a ninjások kezében.

Az életkor és művészi attitűd szempontjából is széles spektrumon mozgó gárda, nem az indie-garázsrock újabb üdvöskéje, s habár a Gombafejűek városában működnek, vallatózenének is beillő, experimentális hangulatörvényük, az egyenesebb dalok kedvelői között könnyen mentális dezintegrációt idézhet elő. Great Aviaries című, első lemezük hamar platinává érett, s mivel már itt is kitűnt, a következő lépés nem a harmadik akkord elsajátítása lesz, a zsúfolt popambient-szcénából való kiugrás és radikális elmozdulás, az önálló kiteljesedés felé, semmiképp nem tekinthető meggondolatlan választásnak.

Mindössze hét, rendkívüli erejű tétel sorakozik a hetvennyolc perces, instrumentális anyagon, amely hét irányba mozdítja, az alapvetően a hetvenes évek prog-psy-dzsessz-kísérletező hőseibe (Syd Barrett, Miles Davis) kapaszkodó és az ezredforduló neoavantgarde-ját motorikusan beolvasztó tömény, expresszív-futurista masszát. Karl Webb, Snap Ant és Pop Levi triója alkotja a csapat gerincét, s elkötelezettségük az elektronikus zenei struktúrák iránt legalább oly jelentős, mint hódolatuk a dzsesszvirtuózok felé, így valahány kompozíció a letaglózó átlényegüléssel játszó, tébolyult ritmusszekció mindent magába szippantó hipnózisára épül, mely rendíthetetlen kalauzául szegődik a korok és világok között szabadon csapongó szólistáknak.

The First League of Angels a címe a nyitó, huszonnégy perces, a legszebb spacerock hagyományokat idéző, de azokat túl is szárnyaló pszichoaktív varázsszőnyegnek, amely a lemezen, egyébként szinte végig karizmatikusan jelen lévő hárfaröppenéssel indít, hogy a masszív, sulykoló, szinte militáns dobbantások a hullámokban érkező, sikoltó és síró gitárok, orgona és mellotron egyre terebélyesedő polifóniájában aprózódjanak föl és libbenjenek szét ismét a hárfa hangjaira.

A The Buzzard & the Lamb első nekifutásra talán középszintű, hangulatkeltő underground-dalnak tűnik, azaz tökéletes időfecsérlés, hiszen a sufival injekciózott rai is hasonlóan neutrális állapotba ringathatja az embert bármelyik orientalista jellegű kávézóban. A hideg dallamokkal mesterien operáló, space-dzsesszrock-matuzsálem Ozric Tentacles beúszik egy pillanatra, azonban a ritmika észrevétlenül latinba perdül, s a csikorgó, szétdarabolt gitárhangok áramló, kanyargó lávafolyammá állnak össze, akárcsak a Mars Volta-zseni, Omar Rodriguez prog-avantgarde-újragondolásaiban.

Az erősen triphopos színezetű a The Chart sivító, nyüszítő gitárral, mindent elárasztó hárfafutamokkal, később előtűnik néhány rövid, kelet-európai dallamfoszlány erejéig egy hegedű is, és az esőben masírozó droidok indulója, a véget sejtető, szapora kisülésekkel zaklatottabb tempóra vált, majd aláhull a semmibe. Kortárs árnyjátékok kísérőzenéje lehet a hárfaszólóval kezdődő The Sea Wolves, de a bambuszon himbálódzó szerzeteseket nehéz basszusszólam rántja mélybe, és édes-bús szaxofon terelgeti a hetvenes évek nagyvárosi éjszakáiban, esős utcákon játszódó, amerikai helyzetfilmek és zsarudrámák felé. A hárfa újra vibrál, a végén lezár mindent, nyomában csak fojtott kesergés marad.

Zenekari beállásból fejlődik tépelődő, céltalan szárnycsapkodássá a címadó The Welcome Table, és az amazóniai sámántánc alá tolt csipegető, skálázó, basszusra csengő-bongó zűrzavarral érkezik az első világháború porcelánkamrába rejtett hangfegyvere, vadászgépek utolsó mordulása az ideges furulya által sebtiben szétzavart felhők közt - és a csend. A The Spies of St. Ives a legtáncolhatóbb szám, a "legkommerszebb dal", jazz'n'bass és funk felelget egymásnak, szépen elcsordogál az ezredforduló jól bevált formuláinak megfelelően jellegzetes, ám a keretbe tökéletesen passzoló ritmikai váltásokkal, és a kései kilencvenes évek psy-jazzrock-hangképeivel fokozatosan fejlődik föl. Egy-egy kiállásnál tartalmaz Roger Moore-os J.B.-nyomelemeket is.

A lemezt záró The Babies az abszolút favorit: zaklatott ebm-darkambient á la Raison d'étre, keleti és még keletibb intonációval, a szigorú, gépies hightech-nyomakodást időként felváltó tündércsillag-csilingeléssel, pirosan villogó vészjelzéssel, és a doboktól hajszolva menthetetlenül zuhanunk, kakofóniává erősödő sírástól és légköri turbulenciától kísérve egy intergalaktikus inkubátor tudatviharába. A Zappa-mester hagyományait legnagyobb alázattal folytató Robotobibok-rajongóknak, de Jaga-, IRM- és Beyond Sensory Experience-fanatikusoknak is felettébb ajánlott munka, aminthogy bizonnyal a skandináv experimental-neoavantgarde és a honi worldart kedvelői sem bosszankodnának, ha rálelnének a karácsonyfa alatt, hiszen amíg ilyen műalkotások születnek, mindig van kiút.

Lukács Gergely