A Magyar Telekom-székház fényben úszó homlokzata és parkja a latyakos, cudar idő ellenére úgy vonzza az embereket, mint nyári éjszakán pillangókat csábít magához a gyertyaláng. Persze, a Dorkandkozma által műalkotássá transzformált városi tér delejes vonzereje egyáltalán nem jelentett veszélyt a látogatókra, akik leginkább családostul, vagy párosan jöttek.
Az esti város feketéje és hideg fényei között úgy hívogatott a Fénybolygó ezerszínű kompozíciója, mint oázis a sivatagban. A városi tülekedésben, a termelés és fogyasztás állandó mókuskerekében megfáradt emberek valami megfoghatatlanra szomjazva léptek a műalkotás területére. A kopasz fák, kátyús utak és piszkos házak rengetegében elénk táruló mikrovilág egyfajta elhatárolt délszigetként osztotta áldásait: kiemelkedve, mégis életünk színtelen falaitól körülölelve.
A város részeként, ám attól el is különülve, a Fénybolygó fizikai értelemben valósított meg egy művészi lehetséges világot. A világ, mint minden műalkotás metaforikus értelme, valószínű teljességében, a szférák összetettségében jelent meg előttünk a Fénybolygó helyspecifikus installációjában. A tízezer négyzetméternyi házfal, járda és park színek és formák művészi hordozójává vált; összjátékuk nyomán így egységes képzőművészeti installációvá transzformálódott a város eme része.
A természetes színek legtöbbször minimalista, az életben is alapvető, mindenhol ráismerhető motívumokba rendeződnek; a figuratív ábrázolás csak néha, mint valami tagoló elem jelentkezik. Berkes Dóra vegyes technikával három témát dolgozott ki üvegfestményein, melyek négynaponta új és új karakterekkel látták el a teret.
A műalkotás összetettsége nem csak abban ismerhető föl, hogy lehetőleg minden felületet magába olvaszt, nem csak teljességre törekvő térbeliségében. A Fénybolygó egyúttal művészeti ágak érzéki teljességét is prezentálta. Míg a raypainting az üvegfestészet és a diavetítés révén a szemen keresztül szól a lélekhez, addig a parkban elhelyezett fénytérbútorok a tapintás, vagyis az érzéki jelenlét csatornáját használták lelkünk-testünk megmozgatására.
Amellett, hogy a műalkotásba besétálhattunk, ezek a Kozma Péter tervezte lassítóbútorok a játék tevékenységével direkt módon teljesítették ki a művészi élményt. Egyfajta játéktér volt ez, mely a műalkotáson belül működve dinamizálta a műélvezetet. Ezek a bútorok amellett, hogy képzőművészeti alkotásért maguk is a mű részét képezik, használhatóak, használati értékkel is rendelkeznek. A hordpadokat és egyéb térbútorokat leginkább a kicsik fogadták örömmel, tulajdonképpen ők mutatták meg a felnőtteknek, hogyan használják.
Dorkandkozmáék egyébként egyfajta "gátlásmérő laboratóriumként", illetve 1:1-es modellként is meghatározzák műalkotásukat. A modellezés egyik központi fogalma Dorkandkozmáéknak, az adott terek és megvalósítható lehetőségeik értelmében. A látogatóknak ebben az óriási műteremben tapasztalható reakciói azt mutatták, egyelőre még nem tudjuk teljes mértékben kihasználni a kísérleti városi terep adottságait.
Jártak-keltek
A Dorkandkozma kiállításain megszokhattuk, hogy a művészi élmény elmélyítésében a zenének is szerepet szánnak. Ez most is így volt, a székház parkjába folyton halk zene szűrődött ki a toronyból. A megnyitón Szabados György harangjátékát Kárászy Szilvia zongoraművész adta elő, majd klasszikus európai és hagyományos indiai muzsika szólt. A program minden este mást kínált a látogatóknak, többnyire kortárs elektronikus zenét, ami persze a hallás csatornáján keresztül, de mégiscsak a teret és időt átalakító összművészeti installációhoz csatlakozott.