Újra Galaktika

A Galaktika egyike azon kevés dolgoknak, melyekért még a retró újrakanonizáló hatása ellenére is illik lelkesedni. Rossz szóviccel élve azt mondhatnánk, hogy a Galaktika örök. Ehelyett mondjuk inkább azt, hogy a lapot nemrégiben feltámasztották a közel kilenc évig tartó tetszhalál állapotából. Ez a Galaktika persze már nem lehet ugyanaz, mint az átkosban - a rendszerváltozással együtt a folyóirat különleges helyzete is megszűnt - a kérdés tehát az, hogy fenntartva a nagy előd magas színvonalát, tud-e idomulni a lap a jelenkor elvárásaihoz?

A Galaktika októberben megjelent 176. számát - annak idején, 1995 tavaszán a 175. számmal múlt ki a tizenegy évet megélt folyóirat - kézbe véve és végiglapozva leginkább arra próbáltuk megtalálni a választ, hogy tulajdonképp milyen cél hívta újra életre a lapot. Ennek kapcsán aztán - megkísérelve a szerkesztőkkel történő azonosulást - azon is elgondolkoztunk, hogy lehet-e egyáltalán sikeres vállalkozás újjáéleszteni egy olyan legendát, mint a Galaktika?

Az eredeti lap példátlan sikeréhez alapvetően két dologra volt szükség: elsősorban arra a politikai hatalomra, mely a vasfüggönyön túlról érkező írott betűt folyamatos kétkedéssel fogadta, másrészről pedig egy olyan főszerkesztőre, mint Kuczka Péter. Visszanézve a korábbi számokat ma szinte hihetetlennek tűnik, hogy Kuczka milyen szerzőket jelentetett meg akkoriban. Mivel a tudományos fantasztikum nem számított az ideológiailag veszélyes műfajok közé, sokszor olyan írások is napvilágot láttak a Galaktika oldalain, melyek egy-egy utópia formájában éppen a kommunista államforma morális létjogosultságát kérdőjelezték meg. A cenzorok figyelme azonban sokszor elsiklott az ilyen jellegű kritikák felett, mondhatni számukra Kuczka Péter neve biztosíték volt arra, hogy a Galaktika pusztán sci-fi irodalmat közöl.

Ez a helyzet szerencsére azóta megszűnt, a mostani lap szerkesztői is felismerték, hogy nincs értelme előhozakodni egy olyan folyóirattal, mely teljes egészében az eredeti Galaktika szerkesztési és tartalmi irányelveit követi.

A Galaktika gerincét továbbra is sci-fi novellák teszik ki, a legújabb számban többek között egy Asimov, két Clarke, egy Bilenkin és egy Sheckley történetet olvashatunk, egyszóval csupa olyan szerzőt, akik már az eredeti lap megjelenésekor is ismertnek számítottak. Ennek ellenére - vagy inkább éppen ezért - a klasszikusokat mindenképp jó választásnak mondanánk, hiszen egy-egy ismeretlen szerző neve nyilván nem azt az irodalmi igényű science-fictiont juttatja az olvasó eszébe, mely az elődöt jellemezte. Asimov, Clarke és Sheckley felsorakoztatása mögött tehát egyfajta kiáltványt sejtünk, s ahogy a következő szám tartalmából sejteni lehet, hamarosan kevésbé ismert, ám hasonlóan tehetséges írók is bemutatkoznak majd.

A fő tartalmi sodor tehát bíztatónak tűnik, ám mindaz, ami ezen felül következik, teljesen összezavarja a képet. A novellák közé beékelve találunk tudományos és hardver híreket két-két oldalon, néhány számítógépes játék-ismertetőt, sőt még filmkritikát és galaktikus konyhát űrreceptekkel is. Elsősorban azonban nem a színes pársorosok témaválasztásával van gond - bár a fasírt elkészítési módjáról olvasni a Galaktikában meglehetősen furcsa volt - hanem a tálalással. Rovatstruktúráról tulajdonképp nem beszélhetünk, a fenti témák egyszerűen csak bezuhannak a novellák közé, ezért elsőre nehéz megállapítani, hogy tulajdonképpen miről is olvasunk és miért. Többször olvasásra aztán kirajzolódik egyfajta koncepció, mely a sci-fi irodalmi holdudvarát vegyítené a tudományos fantasztikum hagyományos képzelettársításaival, de ennek továbbra sem lelhető fel vizuális lenyomata a lapban. Másrészről pedig ha el is fogadjuk a fenti szerkesztési elvet, a könyvajánló/kritika hiányát akkor sem tudjuk mivel magyarázni, a novellák mellett talán ennek kellene a legnagyobb hangsúlyt kapnia, már csak az utóbbi egy év szokatlanul magas számú science fiction megjelenései miatt is.

Űrhajózási bélyeg a 12. számból

Remélhetőleg a szerkesztők a remek sci-fi novellákat nem azért egészítették ki játékajánlókkal és recepttel, hogy kitöltsék a 98 plusz négy oldalt. És bízunk benne, hogy nem így kívánják eladhatóvá tenni Asimov, Clarke és Sheckley műveit - a címlapszerkesztés amúgy sem erre utal. Reményeink szerint az új Galaktika szerkesztői egyszerűen csak a régi legenda súlyával birkóznak, keresik az új lap hangját, s ekképp néhol talán tévednek is. Reméljük, hogy mihamarabb ráéreznek arra a kézzelfoghatatlan, megmagyarázhatatlan többletre, amely a gondolkodó olvasó számára egy évtizeden keresztül szinte nélkülözhetetlen szellemi táplálékká tette a Galaktikát.