Mezítláb a színpadon

Izlandon állítólag mindenki képes olyan technikával énekelni, mint Björk - mégis, rajta kívül nehezen tudnánk megnevezni akár csak egy izlandi zenészt is. Hasonló a helyzet Cesaria Evorával is, akin keresztül az egész világ megismerhette a Zöld-foki-szigetek zenéjét. A mezítlábas díva szereplését most két egymást követő napon, május 13-án és 14-én is megcsodálhatjuk a Művészetek Palotájában.

Cesaria Evora zenéjét ma már valóban ismerik szerte a világon, de ez korántsem volt mindig így. Szemben Björkkel, aki már tizenkét évesen szerepelt lemezen, Evorának negyvenhét évig kellett várnia első albumára. Hazájában és külföldre szakadt honfitársai körében már azelőtt is igen népszerű volt, az éneklést viszont annyira természetesnek tartotta, hogy meg sem fordult a fejében a lemezkiadás. Az 1941-ben, a Zöld-foki-szigetek egyikén, Sao Vicentén született művésznő ugyanis már gyerekkorában megismerte és elsajátította hazája zenei hagyományait. Tizenhárom évesen annak az árvaháznak a kórusában énekelt, ahová apja halála után került, majd három évvel később már első szerelmétől tanulta el a helyi jellegzetességnek számító stílusokat: a mornát és a coladeirát. A tanulás olyan jól ment, hogy ma már - a kritikusok által ráragasztott titulus szerint - a morna nagykövetét tisztelhetjük Evorában.

Az általa művelt mindkét stílus erősen kötődik a Zöld-foki-szigetek történelméhez. A tíz szigetből álló csoport az 1500-as évek elejéig szinte lakatlan volt, ekkortájt nevezték ki amolyan pihenőhelynek az Amerikába tartó portugál hajósok. A szigetet végül egy-két lustább portugál, illetve a velük maradt afrikai rabszolgák népesítették be. Utóbbiak zenéje lett a morna, amely alapvetően az elveszett szülőföldet és a hátrahagyott családtagokat siratja - erre utal neve is, amely valószínűleg az angol mourn, azaz siratni, gyászolni szóból származik. A morna legfőbb hangulati eleme az egyetlen szóval nehezen lefordítható sodade, amely nosztalgikus elvágyódást, az elmúlt szép dolgokra való visszatekintést jelent. Legközelebbi műfaji rokonai, a mostanában Mísia nevéhez kötött fado és a portugál balladaköltészetből kinőtt modinha, de az ismertebb stílusok közül hasonlíthatjuk a blueshoz is, legalábbis abban az értelemben, hogy a morna is a kisemberek fájdalmát énekli meg. A coladeira a morna vidám változata, amely legtöbbször vérpezsdítő dobokkal hív táncba - ennek megszületése valószínűleg már az itt ragadtak második generációjához köthető, akik a honvágyon túllépve, észrevették új hazájuk szépségeit is, a határtalan tengert és az állandó napsütést.

Evora egyik közeli rokona, a B. Leza néven alkotó Francisco Da Cruz is a morna legjelesebb képviselői közé tartozott, de maga Evora ezt csak később fedezte fel. Kezdetben nemigen voltak énekesi ambíciói, különböző bárokban fellépett ugyan, de csak azért, hogy ki tudja fizetni az ott fogyasztott italt. Páratlan énektudásának azonban hamar híre ment, olyannyira, hogy a nemzeti rádió Evorát tette meg az első számú sztárnak, aki viszont, egyre növekvő népszerűsége ellenére is, hosszas hallgatásba burkolódzott. Ebből az állapotából csak jó tíz évvel később, 1985-ben zökkentette ki a zöld-foki-szigeteki zenészek hírhedt patrónusa, Bana. A Portugáliában élő Banának köszönhetően, egy ottani nőegylet éppen Evorát hívta meg egy Lisszabonban tartandó koncertsorozatra.