Linn Ullmann: Jó forma nélkül nincs történet

Frissen magyarra fordított regénye okán Budapestre látogatott Linn Ullmann norvég írónő. Nem lehet említés nélkül hagyni, hogy a Kegyelem című regény szerzője Liv Ullmann és Ingmar Bergman lánya, ám szüleivel fenntartott kapcsolata és a sztárpáros gyermekeként szerzett tapasztalatai helyett inkább új könyvéről, illetve a norvég és a magyar kortárs irodalom hasonlóságairól kérdeztük.

- Térjünk vissza a Kegyelem-hez! A regény cselekményekor a főszereplő 70 éves, a felesége pedig 53. A karakterek ábrázolása alapján azonban feleennyinek sem gondolnánk őket. Az érzelmeik intenzitása, az egymás iránt érzett vágy alapján sokkal fiatalabbnak tűnnek. Miért van ez?

- Én ugye idősebb vagyok, mint maga, nem is kevéssel, azt hiszem. Annyit mondhatok, hogy az ember érzelmi berendezkedése nem igazán változik. Az anyósom például már elmúlt 80, nyugdíjba vonulása előtt könyvtárosként dolgozott, tehát nagyon olvasott, művelt asszony. Egyszer azt mondta nekem, hogy sokszor elfeledkezik arról, hogy valójában hány éves. Ha tükörbe néz, mindig meglepődik, szinte sokként éri, hogy egy vénasszony pillant vissza rá. Lélekben még mindig olyan, mint egy fiatal kislány. Ezért sem hiszem, hogy az öregedés folyamata során olyan sok dolog változik bennünk, mint hisszük. Persze a testünk megváltozik, elhasználódik, de hogy közben bölcsebbek vagy butábbak leszünk-e, az nem a kortól függ. Azt hiszem, mindkettő megtörténhet velünk, azaz nem értek egyet azzal a gondolattal, hogy az idős emberek szükségszerűen bölcsek. Johan például olyan ember, aki az egész életét várakozással töltötte, azt a pillanatot áhítva, mikor végre valami történik vele. Igazából egy hipochonder, várja a katasztrófa érkezését, erről szól az élete. De közben van benne valami titokzatosság is, olyan képességek, melyeket senki sem ismer, vágy, amit senki sem tapasztalt, de ezekre a rejtett tulajdonságaira még a temetésén sem derül fény. Valószínűleg egész életében arra várt, hogy egyszer majd a maga teljességében jelenik meg az emberek előtt, de erre soha nem kerül sor. Látja, igazából ezt szerettem volna a könyvemmel sugallni, hogy az emberek legbelül nem változnak meg a korral.

- Norvég íróként milyennek látja a szerepét a világirodalmi piacon? Azért kérdezem ezt, mert világviszonylatban a magyarhoz hasonlóan a norvég nyelvet is nagyon kevesen beszélik [Norvégiának megközelítőleg 4,6 millió lakosa van - a szerk.], ebből a szempontból tehát a két nyelv irodalma rokonítható.

- Norvégiában népszerű az irodalom, sok hazai regényt is fordítanak külföldi nyelvre, de az üzleti elvárások nálunk is egyre erősödnek, tehát a könyvpiac is változóban van, egyre kereskedelmibb jellegű, az emberek pedig egyre kevesebbet olvasnak.

- Szépirodalmat?

- Igen, valahogy egyre személyközpontúbb az irodalmunk, az író személye sokkal fontosabb, mint az alkotás, tehát nálunk is az történik, mint a világ többi országában. Ennek ellenére a norvég irodalmi élet még mindig nagyon színes, és ebben talán tényleg hasonlít a magyar irodalomhoz. Bár nem ismerem igazán Magyarországot, az a benyomásom, hogy a magyarok sokat olvasnak, rengeteg nagyszerű kortárs írójuk van, és közülük sokakat fordítanak világnyelvekre is.

- Épp ide szerettem volna kilyukadni, hogy országhatáron belülről nekem inkább úgy tűnik, a norvég kortársakkal szemben a magyarok valamilyen oknál fogva nem igazán tudnak betörni a világirodalmi piacra.

- Pont azelőtt, hogy Magyarországra indultam, jelent meg norvégul Szabó Magda regénye, Az ajtó. Szóval nekem mégis úgy tűnik, hogy sok világszerte ismert magyar kortársról beszélhetünk. De értem, mire gondol, Dániával és Svédországgal szemben ránk is előszeretettel gondol a világ kistestvérként. Újságíróként én is sokszor kerülök hasonló helyzetbe, mint maga most, úgy értem, ha külföldi íróval készítek interjút [Linn Ullmann az egyik legnagyobb norvég napilap, az Aftenposten munkatársa - a szerk.], gyakran én is azon kapom magam, hogy az alanyomat Norvégiáról kérdezem. Mit gondol Norvégiáról? Milyen norvég szerzőket ismer?

- Akkor visszatérve önhöz: várható, hogy a Kegyelem és a Mielőtt elalszol mellett a másik két regénye is megjelenik magyarul?

- Legutóbbi, A Blessed Child című regényem jövő év elején jelenik meg magyar fordításban. A második regényemre pedig mindig is mostohagyermekként gondoltam, azt hiszem, minden írónak van egy ilyen könyve. Szomorú és erőszakos történet, nehéz volt megírni, még nehezebb megjelentetni, és nem kapott olyan kedvező fogadtatást, mint a többi regényem, nem hiszem, hogy egyhamar magyarra fordítják majd. Ennek ellenére nagyon büszke vagyok rá, magamban azokat az olvasóimat kedvelem a legjobban, akiknek ez a könyv a kedvencük.

- Dolgozik most épp valamin?

- Igen, van egy ötletem, de az elmúlt évben főként újságíróként dolgoztam. Néhány hónapig még folytatom a munkát a lapnál, aztán írói szabadságra megyek egy-másfél évre. A regényt már elkezdtem, de még nagyon ködös az egész.

- Ezek szerint nagyon szigorú napirend szerint dolgozik, ha regényt ír?

- Nem, igazából csak arról van szó, hogy nem tudok egyszerre újság- és prózaíróként dolgozni, mert az előbbi rengeteg időt vesz el, és ez ugye egy teljesen más fajta írásmód. Számomra képtelenség a kettővel egyszerre zsonglőrködni, és ott van persze a hatalmas családom, a négy gyerekem, ők szintén sok időt igényelnek. Az újságírás abban segít, hogy megőrizzem az egészséges földhözragadtságomat.

- Ha csak egyetlen írót választhatna, akit mindenkinek ajánl, ki lenne az?

- Huh, a világ összes írója közül?

- Rendben, akkor legyen olyan szerző, aki a második világháború után írt!

- Most majdnem azt mondtam, hogy ha épp nem Magyarországon lennénk, akkor Kertész Imrét és a Sorstalanság-ot említeném. Még az előtt olvastam, hogy megkapta volna a Nobelt, és ezzel nem azt akartam mondani, hogy... úgy értem Coetzee-t és Jelineket is nagyon szeretem, de a Sorstalanság egészen más. Orhan Pamuk egyik regénye kezdődik azzal a mondattal, hogy: "Egy nap elolvastam egy könyvet és ettől az egész életem megváltozott". Nos Pamuk regénye ezt nem érte el nálam, látja, már a címére sem emlékszem [Az új élet - a szerk.]. De a Sorstalanság íróként és olvasóként is megváltoztatta az életem. Az az áhított egyszerűség, amiről korábban beszéltünk. Mintha a regény nyelvezetén egyetlen fölös réteg sem lenne.

Krich Balázs