Gabriel García Márquez nyolcvanéves - Interjú Székács Verával, regényeinek magyar fordítójával

Gabriel García Márquez, akinek 1967-ben megjelent Száz év magány című regénye nyomán Latin-Amerika felkerült a világ irodalmi térképére, és diadalútjára indult a mágikus realizmusnak nevezett irányzat, március hatodikán töltötte be nyolcvanadik életévét. A világhírű kolumbiai író 2007-ben három másik kerek évfordulót is ünnepel: hatvan éve jelent meg első novellája, negyven éve jelent meg a Száz év magány, és huszonöt éve kapta meg a Nobel-díjat. "Ki mással történne meg a kerek számoknak ez az egybeesése, ha nem vele, a mágikus realizmus mesterével?" - kérdezi Székács Vera, Márquez regényeinek magyar fordítója, akivel az író születésnapja alkalmával beszélgettünk.

- 1971-ben jelent meg Magyarországon Márquez legismertebb regénye, a Száz év magány, amelyet ön fordított. Mikor olvasta először a könyvet, hogyan került vele kapcsolatba?

- Egy kubai költő barátom küldte el nekem postán a kötetet, Fayad Jamís, aki egyébként József Attila spanyol fordítója. Az 1967-es első kiadás után fél évvel kaptam meg - ez abban az időben meglehetősen gyorsnak számított. Az a kötet még mindig megvan a polcomon, bár oldalaira esett szét. A fordítás maga két és fél évig tartott, azután pedig még másfél évig volt a nyomdában. Így jelenhetett meg 1971-ben a magyar fordítás.

- Nehéz volt fordítani a regényt?

- Igen. Ha bárki beleolvas, láthatja, hogy gazdag, burjánzó a szöveg, mondhatjuk, barokkos próza. Sokszor átírtam a szöveget a fordítás során, hiszen ez nem az a próza, amit rögtön le lehet fordítani. Szinte minden mondatnak több variációja született. Agyonkézimunkázott lett a piszkozat.

- Melyik a kedvenc regénye Márqueztől?

- Erre nagyon nehéz válaszolnom, hiszen mindegyiket szeretem, de talán mondhatom, hogy ami különösképpen megfogott, az a Szerelemről és más démonokról. García Márqueznek - mert így kell helyesen mondani a nevét - nem ez a legnagyobb regénye, tudom. A Száz év magány és a Szerelem a kolera idején nagyobb ívű regények, de ahogy Az előre bejelentett gyilkosság krónikája esetében azt éreztem, hogy minden egyes mondata telitalálat, a Szerelemről és más démonokról is ez a véleményem. Mély értelmű, súlyos mondanivalót hordoz Dél-Amerikáról. Nálunk a könyv nem keltett olyan nagy visszhangot, de ezt részben az okozza, hogy az olvasók a Latin-Amerika sorsa, helyzete szempontjából oly fontos üzenetet nem értették meg. Nem áll hozzánk annyira közel ez a problémakör. Pedig tulajdonképpen a történelmünk és helyzetünk sokban hasonlít a harmadik világéhoz. A Száz év magány ehhez képest egyetemes, mindenkit meg tud érinteni.

Miért García Márquez?
Spanyol ajkú országokban a "g" betűnél találjuk meg az írót a lexikonokban. Ott ugyanis sokan használnak kettős vezetéknevet: az első édesapjuk, a második pedig édesanyjuk neve. García Márqueznél is ez a helyzet: a García nem a keresztneve, hanem az édesapja vezetékneve, melyet megörökölt. Sok országban, ahol ezt a névadási szokást nem ismerik - többek között az Egyesült Államokban és Magyarországon is -, csak Márquezként emlegetik, de a helyes: García Márquez.

- Ha valaki nagyon megszerette Márquez írói világát és a mágikus realizmust, de már mindent elolvasott tőle, amit csak fellelt, mit ajánl neki, kit olvasson még? Ki az, aki közel áll a kolumbiai író stílusához?

- Szerintem García Márqueznél a Száz év magány óta csak A pátriárka alkonyá-ban érvényesül igazán a mágikus realizmus, a többi műve más irányt követ. Akinek tetszik García Márquez, annak elsősorban a kubai Alejo Carpentiert tudom ajánlani, például A földi királyság című könyvét. Ő a mágikus realizmusnak nevezett irányzat egyik első mestere - Márqueznél betetőződik az az írói módszer, ami már Carpentiernél felbukkan. A paraquayi Augusto Roa Bastost is tudom ajánlani, magyarul az Embernek fia című műve jelent meg. A guatemalai születésű, Nobel-díjas (1967) Miguel Ángel Asturiasnál is ez az irányzat érvényesül.

- Találkozott személyesen Gabriel García Márquezzel vagy járt a szülőfalujában, a kolumbiai Aracatacában?

- Egyszer találkoztam Márquezzel személyesen, nagyon rég történt ez, 30 éve, a mexikói házában látogattam meg. Aracatacában viszont 2005 szeptemberében jártam. Irodalmi tanácsadóként vettem részt annak a filmnek a forgatásán, amelyet Gothár Péter a Magyar Televízió Nagy Könyv versenyéhez a Száz év magány-ról készített.

Márquez szülővárosának, Aracatacának a polgármestere 2006-ban szavazást rendezett arról, hogy átnevezzék-e a falut "Aracataca-Macondo"-ra, így hangsúlyozva kapcsolatukat a Nobel-díjas író regényével. Bár az "igen" válasz volt többségben, a szavazás érvénytelen lett, mert nem mentek el elegen voksolni. Macondo egyébként az Aracataca melletti banánültetvény neve volt, és bantu nyelven banánt jelent.

- Fényképről sokan ismerik az író szülőházát. Meglepő, hogy milyen kicsi és szegényes az a ház, ahol kilencéves koráig élt Márquez a nagyszüleivel. Ma is megvan még az épület?

- A főépület ma is áll, sőt múzeumként működik. Azt a melléképületet viszont, amelynek egyik szobájában az író született, már lebontották, a helyén fák és bokrok nőnek. Le is fényképeztem, most egy trópusi cserje áll ott. Valóban meglepő, hogy milyen kicsi a ház, de a nagyszülők nem voltak gazdag emberek. Szerény módon éltek, egy több kis házból álló falusi udvarban. Volt egy ház, ahol a hálószobák voltak, volt szerszámoskamra, ahol a nagypapa talán még aranyhalakat is fabrikált. A fényképekből, amelyeket Aracatacában készítettem, a Vígszínházban rendeztek most kiállítást a Száz év magány előadásához kapcsolódóan.

- Az előadás tetszett? Ön szerint sikerült az író egyedi világát színpadra állítani?

- Igen, tetszett az előadás, annak ellenére, hogy epikai műből igen nehéz drámát csinálni. A Háború és béké-t vagy a Varázshegy-et sem lenne könnyű színpadra vagy filmre alkalmazni. A Vígszínház előadása a mesét eleveníti meg: Ursula (Börcsök Enikő) csak mesél és mesél, hömpölyög a cselekmény, és a nézők visszafojtott lélegzettel nézik. Sikerült atmoszférát teremteni, de a regénynek óhatatlanul csak néhány szeletét tudja megmutatni.

- Több kisebb mozi készült Márquez műveiből, de a legismertebb talán a mexikói Arturo Ripstein filmje: Az ezredes úrnak nincs, aki írjon. Látta?

- Úgy emlékszem, hogy láttam, és tetszettek a figurák, de amit igazán jó feldolgozásnak tartok, az Francesco Rosi Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című filmje. Amennyire meg lehet filmesíteni egy García Márquez-regényt, annyira ez sikerült is a rendezőnek.

- Már több éve tudni lehet, hogy Márquez nyirokrákban szenved. Tud valamit az író egészségi állapotáról?

- Nem tudok semmi pontosat, de apró jelekből arra következtetek, hogy jobban van - legalábbis állapota nem romlott. A kolumbiai lapok írnak arról, hogy itt jár, ott jár. Most éppen nagyon ünneplik: Cartagenában kongresszust rendeztek a születésnapja alkalmából. Madridban a Száz év magány nyilvános maratoni felolvasásába kezdtek. Magyarországon a Vígszínház március 6-i előadásán mondott köszöntőt García Márquez tiszteletére Hegedűs D. Géza több mint ezer néző előtt.

- Tudja, hogy dolgozik-e jelenleg valamin az író?

- Tavaly azt nyilatkozta, hogy ez volt az első év az életében, amikor nem dolgozott semmit - és bevallja, egészen jól érezte magát. Eddig mindennap írt valamennyit, most kis pihenőt tart. Nem tudni, vajon újra fog-e írni, de ha nem, akkor is érjük be azzal, amit eddig adott a világnak.