Nagy élmények: Pirlo és a megnyitó

Görbicz Anita olimpiai naplója kizárólagosan az [origo]-nak, 12. rész.

A Magyarország-Brazília férfi meccs szünetében fogalmazom gondolataimat, de minduntalan meg kell szakítanom az elmélkedést, mert az Athénba érkezett magyar szurkolók - népviseletben, hatalmas zászlókkal, bokrétás kalapban - valamennyien velem akarják fotóztatni magukat. Sőt, legnagyobb meglepetésemre még a német nézők is idejönnek, és meg akarnak ismerkedni velem. Csak nem ismernek még Németországban is?!

Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy rosszul esik, de hát itt most amúgy is úgy érzem magam, mint a mennyországban. Még csak három nap telt el az olimpiából, de már most életem eddigi legnagyobb élménye! A megnyitó külön szám volt, felvonulni ország-világ szeme láttára nem akármilyen izgalom. A műsor is nagyon tetszett, a görögök egyébként is kitesznek magukért, csak azt a kaját tudnám feledni...

És persze ott van az olimpiai falu! Az maga a tömény élvezet. Micsoda forgatag, micsoda sztárok! Ma például Pirlóval, a Milan válogatott labdarúgójával futottam össze - egyoldalú volt a találkozás, ő keresztülnézett rajtam, azt se tudta, ki vagyok, én viszont eltátottam a számat. Ő az egyik kedvencem, habár nem a Milannak szurkolok, hanem a Romának.

Amúgy nem nagyképűek ezek az olasz focisták, habár látszik rajtuk, hogy odahaza minden ujjukra jut egy lány...

Azért beszéljünk egy kicsit a szakmáról is, elvégre azért jöttünk ki Athénba, hogy kézilabdázzunk. A kínaiak ellen nem ment jól, de rosszul sem, két gólt dobtam. Aminek a legjobban örültem, hogy egyre jobban összeáll a védekezésünk. Szóval, Kína kemény ellenfél volt, a keddi rivális, Görögország sokkal könnyebb lesz. Ma kétszer edzettünk, volt egy átmozgatás meg egy kis kondizás, hogy nehogy elkényelmesedjünk.

Most tehát itt vagyok a magyar-brazilon, ez az első sportesemény, amelyre ki tudtunk jönni - már persze a saját mérkőzésünket leszámítva.

Valamit elárulok: azt szeretném, ha sohase lenne vége ennek az olimpiának!