Otthon vagyunk Athénban

Kiss Gergő olimpiai naplója kizárólagosan az [origo]-nak, 22. rész.

Kedden nem sokon múlt, hogy nem tudtam beugrani a medencébe a horvátok elleni meccsre. Amikor a parton hallgattuk a Himnuszt - amit énekelt a mintegy ezer magyar szurkoló - könnybe lábadt a szemem, és a hideg futkározott a gerincemen. Ehhez hasonló érzésem még sohasem volt korábban, a Margitszigeten sem. Ott ugyanis ez a normális, szinte megszokott, ami persze roppanul jólesik, de az ember egy idő után hozzászokik.

Na de itt, Athénban? Ez nincs benne a kalapban, hogy 1700 kilométerre Budapesttől is hazai környezetben játsszunk! Az meg külön tetszik, hogy sokan magyar népviseletben érkeztek, így legalább az egész világ tudja róluk, hogy magyarok...

Ezek után nem is nagyon tudom elképzelni, hogy ne mi nyer... Bocsánat, visszaszívom, mert bár igaz, hogy a szerbek és a horvátok ellen is jól, olykor látványosan játszottunk, ez a mezőny annyira erős, hogy semmit sem szabad elkiabálni. Az újságíróktól azt hallom, hogy mi vagyunk az igazi Dream Team, nem az amerikai kosarasok, az összes sajtótermék arról cikkezik, hogy csakis mi nyerhetjük az aranyérmet. Nem mondom, hogy nem jó ezt hallgatni, meg aztán az ellenfelek szemében is látom a félelmet, olykor a reménytelenséget, de hogy is mondják az angolok? A bulinak nincs vége, amíg a kövér hölgy énekel.

Márpedig még javában énekel, a neheze csak eztán jön. Hiszen Sydneyben két vereségünk is volt a csoportban, onnan kezdtünk el jól játszani. Mi lesz, ha most minden fordítva történik? Ne adja isten...

Azt hiszem, vagyunk már annyira rutinosak, hogy képesek legyünk összpontosítani az olimpia végéig. Érezzük, hogy nekünk van a legtöbb fegyverünk, képtelenség olyan nagyágyúkat egyszerre lefogni, mint Kásás Tomi, Biros "Fácán", Vári, Molnár "Papesz". Még a cserepadról is világklasszisok szállnak be, például Steinmetz Ádám és Madaras Norbi rengeteget hozzátesznek a produktumhoz.

Utóirat: Nagyon sajnálom, hogy a lányok másodszor is kikaptak. Ugye, a két sógornőm, Valkay Ági és Bözse.