Túl nagy meglepetés nem született ebben a csoportban, hiszen alapvetően a papírforma érvényesült: az a két gárda végzett az első két helyen, amelyeket a kvalifikáció kezdete előtt a legerősebbnek tartottak, a románok végül érdemben nem tudtak beleszólni a küzdelembe.
A kérdés mindössze az volt, hogy a holland vagy a cseh válogatott szerzi meg a biztos világbajnoki szereplést érő első helyet. Végül az Oranje lett a befutó, annak ellenére, hogy az Európa-bajnokság utáni generációváltás miatt sokan a németalföldi gárda bukdácsolását jósolták. Az új szakvezető, Marco van Basten azonban szinte egyetlen rossz döntést sem hozott, vezérletével a holland csapat egyelőre veretlennek mondhatja magát. Ez a sorozat tavaly augusztus, immár 15 mérkőzés óta tart, és mindenképpen tiszteletre méltó, annál is inkább, mert az egykori aranylabdás ezt elsősorban olyan focistákkal érte el, akiket ő fedezett fel. Elég, ha csak a legutóbbi, Csehország elleni, prágai találkozóra gondolunk: Van Basten gondolkodás nélkül becserélte a második félidőre azt a Ron Vlaart, akinek mindössze hét élvonalbeli mérkőzés volt a háta mögött. Jól látható, hogy a tréner nem a nevek, hanem a teljesítmény alapján döntött, így aztán az új Oranje sokkal inkább épül az AZ Alkmaarra, mint a PSV-re vagy az Ajaxra. A még sikerre éhes fiatalok, a rutinos veteránokkal (Edwin van der Sar, Phillip Cocu, Ruud van Nistelrooy, a jövőben talán Edgar Davids is) kiegészülve remek csapatot alkotnak.
Ami a cseheket illeti, a jelek szerint nekik rendre az Eb-selejtezőkön megy jobban, hiszen Csehszlovákia szétválása óta egyszer sem jutottak ki a vébére, és akárcsak négy évvel ezelőtt, most is pótselejtezőre kényszerültek. Karel Brückner immár nem számíthatott egyik legfontosabb emberére, Pavel Nedvedre (akit azóta is próbálnak meggyőzni arról, hogy térjen vissza a válogatottba, egyelőre sikertelenül), és a kvalifikációs sorozat második felére többször is fel kellett forgatnia az együttesét a sérülések miatt. A hollandok elleni hazai meccsen a korábbi alapemberek közül nem állt rendelkezésére René Bolf, Marek Jankulovski, Jan Koller és Vratislav Lokvenc sem, arról nem is beszélve, hogy Karel Poborsky vagy Tomás Rosicky formája az utóbbi időben nem valami kiemelkedő.
A csehek erejét jelzi azonban, hogy még így is különösebb gond nélkül megszerezték a második pozíciót, izgulniuk csak a románok elleni, idegenbeli vereségük miatt kellett egy kicsit. Valószínűleg minden semleges drukker azt szeretné, hogy Milan Barosék kijussanak a vébére, hiszen mindenképpen Európa élgárdái közé tartoznak.
A két éllovas mögött csak Románia kapaszkodott, keleti szomszédunk azonban az Örményország elleni, idegenbeli pontvesztéssel olyan hátrányba került, amit később már nem tudott behozni. A hollandoktól ők is mindkétszer vereséget szenvedtek, és hiába cseréltek edzőt menet közben (Anghel Iordanescut Victor Piturca váltotta), mindez csak arra volt jó, hogy még több futballista magára húzhassa a címeres mezt. Piturca ugyanis egyrészt aktivizálta a már visszavonult nagy öregek egy részét (a legjobb példa erre Dorinel Munteanu, aki meg is döntötte a Gheorghe Hagi által tartott válogatottsági rekordot), másrészt pedig sokkal bátrabban támaszkodott az otthon szereplő focistákra, amire meg is volt az indoka, elég, ha csak arra gondolunk, hogy az UEFA-kupa csoportkörében három bukaresti együttes is szerepel. Így aztán a kvalifikációs sorozatot nyitó és záró, finnek elleni mérkőzések között összesen 56 focista mondhatta el magáról, hogy pályára lépett a román válogatottban.