A mexikói tornát a mai napig úgy tartják számon, mint a valaha volt egyik legjobb világbajnokságot, dacára annak, hogy több nagy múltú válogatott nem vett részt rajta. A magyar válogatott az emlékezetes 1969-es marseille-i Csehszlovákia elleni megismételt mérkőzésen bukta el a részvételt. Viszont ott volt Mexikóban
a futball történetének 9. világbajnokságán Marokkó, amely az első afrikai csapatként harcolta ki a részvételt a második világháborút követően.
A 75 selejtezős együttesből az 1966-os vb-hez hasonlóan 16 válogatott szerepelhetett a viadalon, Mexikó rendezőként, Anglia címvédőként selejtezők nélkül jutott ki. Öt város adott otthont a tornának – Guadalajara, León, Mexikóváros, Puebla és Toluca –, legalacsonyabban fekvő Guadalajara 1600 méter feletti, Mexikóváros pedig 2200 méter feletti magasságban található, de az oxigénhiányosabb környezet nem okozott gondot a labdarúgóknak.
A címvédő Angliának már a világbajnokság előtt is akadtak gondjai. A válogatott a kolumbiai Bogotában edzőtáborozott, ahol a később 108 válogatottságig jutó csapatkapitányt,
Bobby Moore-t bolti ékszerlopással vádolták.
Az 1970-ben az Aranylabda-szavazás második helyén végzett labdarúgó – a német Gerd Müller előzte meg – emiatt Kolumbiában maradt, még a csapat már Mexikóba utazott. Később bizonyíték hiányában, óvadék ellenében szabadon engedték, és pár nap késéssel csatlakozhatott a társakhoz a világbajnokság helyszínén. Moore az incidens ellenére a legjobbját nyújtotta a vb-n, de a címvédő így is már a negyeddöntőben búcsúzott NSZK ellen. Később a vádat ejtették a játékos ellen.
A mexikói világbajnokság idején Moore azt mondta a sajtónak, nem érti, miért vádolták meg.
Nem igazán értem, hogy történhetett meg ez velem. Biztosíthatom önöket, hogy nem tettem semmi törvénybe ütközőt.
A Mexikóvárosban 107 000 ember előtt lejátszott Mexikó-Szovjetunió mérkőzés kilóg a további 31 meccs sorából. Az összecsapás gólnélküli döntetlenre végződött, ráadásul nagyon unalmas volt. Nem úgy, mint a torna folytatása. Igaz, ezen a találkozón is szemtanúi lehettek a nézők egy történelmi eseménynek, ugyanis
ez volt az első alkalom, amikor a FIFA engedélyezte, hogy az első félidő végéig – az előre megjelölt öt tartalék közül – két játékost lehessen mérkőzésenként cserélni.
A Szovjetunió pedig élt is a lehetőséggel, Anatolij Puzacs állt be Viktor Szerebrjanyikov helyére a 45. percben.
Persze a csoportkörben nem ez volt az egyetlen esemény, amelyre sokáig emlékezni fog a nagyérdemű. Az 1-es csoportban a házigazda Mexikó az első találkozón elért döntetlent követően Belgiumot (1-0) és Salvadort (4-0) is kapott gól nélkül verte.
Százórás futballháború
A két közép-amerikai ország, El Salvador és Honduras között már évek óta feszültséget okozott a bevándorlás kérdése, amikor mindez 1969. július 14-én tettlegességig fajult. A közvetlen okot az 1970-es labdarúgó-világbajnokságra való kijutást eldöntő selejtező jelentette, amelyen e két ország nemzeti tizenegye csapott össze. A találkozó 3-2-es salvadori győzelemmel végződött, azonban a két szomszéd közti mérkőzés nem fejeződött be a játékvezető hármas sípszójával. A mindkét oldalon elavult második világháborús hadieszközöket felvonultató konfliktusban El Salvador támadott elsőként. Könnyű győzelemre számítottak, azonban Honduras keményen ellenállt, így öt napon át tartó öldöklő küzdelem alakult ki, amelyben háromezren vesztették életüket.A B-csoportban kevés gól esett – mindössze hat –, de a két nagy esélyes, Uruguay és Olaszország így is továbbjutott Svédországot és a vb-re nagy meglepetésre kijutó Izraelt megelőzve. Bár a beszámolók szerint inkább ne is jutott volna ki a tornára Izrael, amely a védekező játékával nem nyerte el a szurkolók tetszését. Egy gólt szerezve, csoportutolsóként búcsúztak végül.
A C-csoport is a papírformának megfelelően alakult, Brazília és a címvédő Anglia továbbjutásával. Az 1962-es labdarúgó-világbajnokság döntőjének „visszavágóján” a brazilok 4-1-re ütötték ki egygólos hátrányból felállva Csehszlovákiát. Bár az angolok 1-0-ra kikaptak Jairzinho góljával a későbbi világbajnoktól, a két 1-0-s, Románia és Csehszlovákia felett aratott győzelem elég volt az üdvösséghez.
Az utolsó csoport is nagyszerű meccseket hozott. Peru 0-2-ről állt fel, és verte meg 3-2-re Bulgáriát, így némileg csökkentette a honfitársaik szenvedését.
Perut ugyanis pusztító földrengés sújtotta, amelyben több mint 60.000 embert halt meg pár nappal a világbajnokság előtt. Ráadásul feltűnt Teofilo Cubillas is,
aki a világbajnokság egyik csillaga lett, a torna után megkapta a legjobb fiatalnak járó díjat.
Teofilo Cubillas minden idők legjobb perui játékosa
Teofilo Cubillast az IFFHS minden idők legjobb perui játékosának választotta. Peru egyik legsikeresebb csapatánál az Alianza Limánál kezdte 16 évesen karrierjét. 1972-ben gólkirály lett a Libertadores-kupában és dél-amerikai év játékosa díjat is a vitrinjébe tehette. 1969. július 17-én mutatkozott be a perui nemzeti csapatban a Kolumbia elleni barátságos mérkőzésen, ahol meg is szerezte első válogatott találatát. Cubillas két világbajnokságon húzhatta magára a címeres mezt 1970-ben és 1978-ban. Ezeken egyaránt 5-5 gólt szerzett. 1978-ban másodikként végzett a gólkirályi versenyben Mario Kempes mögött.A debütáló Marokkó közel a 60. percig vezetett a Nyugat-Németország ellen, mielőtt Uwe Seeler és Gerd Müller megmentették az 1966-os döntős csapatot.
Müller megállíthatatlan volt, a Bulgária (5-2) és Peru elleni győzelem (3-1) alkalmával is mesterhármast ért el.
Az NSZK mellett Peru jutott a negyeddöntőbe.
Az egyenes kiesés szakaszban tovább fokozódtak az izgalmak, illetve nőt a szurkolók elégedetlensége a helyszínen és a televíziók előtt is, mivel az összes negyeddöntőt és elődöntőt egy időpontban rendezték. Így fordulhatott elő, hogy például a Szovjetunió-Uruguay (0-1, hosszabbítás után) mérkőzésen 80 ezer üres hely maradt a lelátón a mexikóvárosi Estadio Aztecában. A találkozón sokáig úgy tűnt, hogy pénzfeldobás dönthet a továbbjutásról, de
a 117 percben Víctor Rodolfo Espárrago vitatott gólját – az oroszok szerint a beadás előtt kinn volt a labda – megadták Uruguaynak.
A szovjet csapat óvást nyújtott be, amit a jelen lévő FIFA szervezőbizottság elutasított.
Mégpedig azzal az indokkal, hogy „addig kell a labdát megjátszó játékost követni, amíg a játékvezető sípja meg nem szólal.”
Az 1966-os vb-döntő „visszavágója” Anglia és az NSZK között a világbajnokságok történetének egyik legjobb találkozója volt. A címvédő angolok már a meccs előtt nehézségekkel küzdöttek, ugyanis a kapusuk,
Gordon Banks ételmérgezést kapott, így nem léphetett pályára. Ennek ellenére a második félidő elején már 2–0-ra vezetett Anglia,
de az NSZK a 68. percben Franz Beckenbauer góljának köszönhetően szépíteni tudott. Ekkor Alf Ramsey szövetségi kapitány
a futballtörténelem egyik legrosszabb döntését hozta, úgy döntött, hogy lecseréli a fáradt Bobby Charltont.
Charlton nélkül viszont képtelenek voltak az angolok ugyanazt a játékot játszani, mint előtte, így először Uwe Seeler fejjel egyenlített, majd Gerd Müller hosszabbításban szerzett góljával visszavágtak az elvesztett fináléért.
A kétarcú olasz csapat 1-0-s hátrányból fordítva 4–1-re győzött Mexikó ellen. Egy öngól mellett Luigi Riva kettő, Gianni Rivera egy találatot szerzett. Szórakoztató és drámai mérkőzésen jutott tovább Guadalajarában Peru ellen Brazília, amely 4-2-es győzelmet aratott. Tostao és Rivellino kulcsszerepet játszottak a találkozón.
Az elődöntő két klasszikus összecsapást hozott, ezek közül is kiemelkedik az Olaszország-NSZK találkozó,
amelyet az évszázad mérkőzéseként emlegetnek.
Olaszországban Partita del Secoloként, Németországban pedig Jahrhundertspielként ismert. A mexikóvárosi Estadio Aztecában található emlékmű erre a találkozóra emlékezik.
Roberto Boninsegna 8. percben lőtt góljával vezetett az olasz együttes, de Nyugat-Németország a söprögető Karl-Heinz Schnellinger a rendes játékidő hosszabbításában szerzett találatával egyenlített – a védőnek ez volt az egyetlen gólja a német válogatottban. Ami pedig a hosszabbításban következett, azt nem lehet szavakba foglalni. Gerd Müller a 94. percben megszerezte a vezetést is az NSZK-nak, majd az olasz védő Tarcisio Burgnich egyenlített ki. A 104. percben Riva már újra vezetéshez juttatta az olaszokat, ám hat perccel később megint Müller volt eredményes, és egyenlített.
Amíg a televízió még ismételte ezt a találatot, az olasz középpályás Gianni Rivera a 111. percben a döntőbe lőtte az olasz válogatottat.
A másik elődöntőben Rivellino, Tostao, Pelé és Jairzinho ismét a halálos kvartettnek bizonyult, Brazília pedig lenyűgöző támadójátékkal kápráztatta el a közönséget Uruguay ellen.
A 44. percig még kiesésre álltak a brazilok
– Cubilla góljával szerzett vezetést a 19. percben Uruguay –, de ezt követően megállíthatatlanok voltak és megérdemelten jutottak a döntőbe az 1950-es döntő „visszavágóján."
A 1970-es világbajnoki-döntő minden idők egyik legnagyobb klasszikusává vált, annak ellenére, hogy a brazilok a vártnál sokkal simábban verték az olaszokat.
Pelé fejesgóljával szerzett vezetést a selecao Rivellino beadása után, amely Brazília 100. gólja a világbajnokság történetében.
Bár Roberto Boninsegna még kiegyenlített a brazil védelem hibáját követően, de
a második félidőben már nem volt kérdéses, melyik csapat lesz a világbajnok.
Előbb Gérson lövése talált utat a kapuba, majd Pelé fejelt Jairzinho elé, aki nem hibázott. A kegyelemdöfést a 86. percben Pelé újabb gólpassza után Carlos Alberto adta meg az olasz válogatottnak.
1970-es vb-döntő
Brazília-Olaszország 4:1 (1:1)A bronzérem az NSZK játékosainak a nyakába került, miután Wolfgang Overath góljával 1-0-ra legyőzték Uruguay válogatottját. A torna gólkirálya Nyugat-Németország támadója, Gerd Müller lett 10 találattal.
Müller két mérkőzésen is mesterhármast szerzett, a csoportkörben Bulgária és Peru ellen is. A brazilok jobbszélsője, Jairzinho végzett a második helyen a góllövőlistán, hat mérkőzésén legalább egy gólt szerzett – az elsőn, Csehszlovákia ellen kettőt. Ezt a bravúrt azóta se tudta senki megismételni. A harmadik a már említett perui Teofilo Cubillas lett, aki a legjobb fiatal játékosnak járó díjat is kiérdemelte. (Érdemes megemlíteni, hogy az Aranycipő díjat először 1986-ban adták át, de a FIFA 1930-ig visszamenőleg megnevezte a díjazottakat, míg a legjobb fiatal játékos díját először 2006-ban adták át, a FIFA 1958-ig osztotta ezeket ki.)
Ami a győztes brazilokat illeti, ezzel a sikerrel
a labdarúgás történetének első háromszoros világbajnoka lett.
1958 és 1962 után 1970-ben is a világ trónjra ülhetett a selecao, így megszerezte a jogot arra, hogy végleg megtartsa a Jules Rimet Trophyt – erről a lehetőségről a FIFA 1930-ben döntött. Igaz, 1983-ban ellopták egy Rio de Janeiróban tartott kiállításon.
Pelének játékosként ez volt az utolsó világbajnoksága, és az első játékos lett, aki háromszor nyerte meg a vb-címet.
Brazília szövetségi kapitánya,
Mário Zagallo volt az első, aki világbajnok lett játékosként (1958, 1962) és edzőként is (1970).
Sorozatunk következő részében az 1974-es, Nyugat-Németországban rendezett világbajnokság eseményeit idézzük fel.