Mivel a Barcelona 3-0-s győzelmével a továbbjutás már az első mérkőzésen eldőlt, a visszavágó legérdekesebb kérdése Pep Guardiola taktikájára irányult. A legtöbb szakértő egyetértett abban, hogy
a Bayern edzője túlgondolta a barcelonai meccset,
és mind a háromvédős taktikával, mind a kezdőcsapat összetételével hibázott. A visszavágó előtt egymástól függetlenül ezt emelte ki Paul Scholes és Gary Lineker is.
Tény, hogy bár a Barcelona játékának ellehetetlenítése sokáig több-kevésbé jól működött az elődöntő első meccsén, Guardiola több furcsa döntést is hozott: egy jobbhátvéd (Rafinha) játszott bal oldali középső védőt, egy másik jobbhátvéd (Lahm) középpályást, egy támadó középpályás (Thiago) jobb oldali szárnyvédőt, egy mélységi irányító (Schweinsteiger) pedig tízest.
A müncheni visszavágón Guardiola javította ezt a hibáját, mert bár pontosan ugyanaz a kezdőcsapat lépett pályára, de egész más posztkiosztással, és részben eltérő taktikával. Luis Enrique is ugyanazt a tizenegyet küldte fel a pályára, mint a Camp Nouban.
A Bayern négy védővel kezdett, Schweinsteiger visszakerült az igazi posztjára, Lahm viszont a szokásosnál is feljebb tolva, sokszor szinte jobbszélsőként játszott. Thiago a bal oldalról indulva bejátszotta az egész középpályát, ahogy telt az idő, úgy lett egyre centrálisabb a helyezkedése, hogy nagyobb befolyása legyen a játék irányára.
A Barcelona felállása az idei nagy meccseknek és a várakozásoknak megfelelően alakult, nagy meglepetés lenne bármiféle változás a döntőre. Szerepeket tekintve Rakitic és Iniesta párosa cserélődött fel részben: a horvát játékos jóval többször vett részt a támadások első hullámában, míg társa inkább a második hullámban érkezett, és többet segítette a labdakihozataloknál is, mint megszokott.
A BL-történetében egyetlen alkalommal fordult elő, hogy egy csapat meg tudta fordítani háromgólos hátrányát, 2004-ben a Deportivo verte 4-0-ra a Milan. Ha csak ebből indulunk ki, bármennyire is fogadkoztak a németek, reálisan nézve a visszavágó egyetlen tétje a Bayern méltóságának megőrzése volt. Ez maximálisan sikerült is, ehhez azonban olyan kockázatot kellett vállalni a csapatnak, ami nem maradhatott büntetlenül, és a 15. percre minden kérdés eldőlt. A Barca egyenlítése után gálameccs jelleget öltött az összecsapás.
Guardiola hű maradt a filozófiájához: magasra tolt védelmi vonal, lescsapda, és a labda közvetlen közelében kialakított emberfölény - három olyan tényező, ami mindig is jellemzi a csapatait.
A sok gólhoz nagyban járult hozzá, hogy a Barcelona is partner volt a nyílt játékhoz; kis túlzással mindkét csapat maximalizálta a támadójátékát, miközben a védekezésre kevesebb energiát fordított. Ez különösen a Bayern esetében volt nyilvánvaló, szinte minden támadást megpróbáltak direkt módon befejezni, a labdatartó passzok szerepe minimálisra koncentrálódott.
Ez a szándék számokban is mérhető: a németek 19-szer lőttek kapura, a Bajnokok Ligájában ez a legmagasabb szám a Barcelona ellen 2008 óta, akkor a Schalke próbálkozott ennyiszer.
Minden csorda olyan gyors, mint amennyire a leglassabb tagja - ez a mondás talán egyszer sem vált még olyan fájdalmasan nyilvánvalóvá Xabi Alonso és a Bayern München viszonyában, mint a Barcelona ellen.
Első eset
A képnek két érdekes részlete van: egyrészt jól látszik, hogy a Barcelona is félpályáig tolta fel a védelmét labdabirtokláskor, másrészt kiderül, egyetlen gyenge láncszem milyen problémákhoz vezet védekezésben.
Xabi Alonso és Rakitic azonos testhelyzetben figyelik, ahogy Dani Alves megkapja a labdát, az indítást követően azonban a horvát 6 másodperc alatt 5 métert ver ellenfelére, vagyis nem túlzás azt mondani, hogy bizonyos esetekben Alonso annyira súlytalan védekezésben, mintha ott sem lenne.
Második eset
Rakitic megindulását még megúszta gól nélkül a Bayern, tíz perccel később már nem volt szerencséjük.
Messi indításának pillanatában Alonso egyrészt feleslegesen lóg be a védősor mögé, másrészt hasonlóa a helyzet, mint Rakitic megindulásakor: néhány méteren olyan hátrányt szed össze, hogy már becsúszni sincs esélye. A szituciók lényege túlmutat azon, hogy Alonso gyenge meccset játszott; a fizikális adottságai már nem fognak megváltozni, a jelentéte pedig alapjában veszélyezteti a Bayern játékstílusát, és potenciális veszélyforrást jelent, ahogy az a Wolfsburg vagy a Mönchengladbach elleni meccsen is kiderült.
Xabi Alonso futógyorsaságának hiánya ráadásul a játék egy másik szegmensében is jelentkezik.
Alonso mindössze egyetlen labdát szerzett a meccsen, míg Busquets hetet - két hasonló stílusó csapat esetében ezt a különbséget nem nagyon lehet azzal indokolni, hogy Bayern játékosa ne tudná olvasni a játékot, vagy lealibizné a védőmunkát, sokszor egyszerűen csak ennyival lassabb lábbal.
Hasonló problémával küzd egyébként a Juventus is: hiába kulcsfontosságú az Alonsóhoz hasonló poszton játszó Pirlo szerepe, a rideg tények azt mutatják, hogy Pirlóval a pályán 50 percenként rúg gólt a Juve és 117 percenként kap egyet, míg Pirlo nélkül 54 percenként eredményes a csapat, de csak 358 percenként.
Ha Guardiola Münchenben marad, Xabi Alonso szerepkörének eldöntése lesz az egyik első kérdés, amit meg kell válaszolnia, amikor újjászervezi a csapatát - hiszen az elmúlt két év BL-szereplésének tükrében a feladat megkerülhetetlen.
Sokszor elhangzik ez a közhely - túl sok mögöttes értelem nélkül, de a helyzet az, hogy a Barcelona előtt ezúttal tényleg csak döntők állnak. A La Ligában elég a következő meccsüket megnyerniük a bajnoki címhez, ezen kívül a Spanyol Kupa és a Bajnokok Ligája döntőjében lépnek még pályára, egészen ritka sorozat, amellyel Luis Enrique beállíthatja a legendás előd első éves triplázását, amivel a klub talán végleg maga mögött hagyhatja a Guardiola-korszakot - egy fájdalmas, de elkerülhetetlen lépés.
Ha a Manchester City, a PSG és a Bayern után esetleg a Juventusszal kerül szembe a Barcelona a döntőben, akkor az európai topligák össze bajnokát kivégezhetik - mindezt úgy, hogy ők maguk egyébként nem tudták megnyerni a Primera Divisiont, egy érdekes kettősség.
Korábbi BL-meccsek elemzését itt olvashatja el.