Hogy mekkora szám a Leicester City bajnoki címe a Premier League-ben? A William Hill a szezon előtt
5000:1-hez adta a Rókák világraszóló bravúrját.
Csak összehasonlításképpen: azt, hogy a Loch Ness-i szörny valóban létezik, 500:1-hez adták, míg ha valaki egy fontot tett fel arra, hogy az 1977-ben elhunyt rock and roll legendát, Elvis Presleyt élve találják, akkor 2000 fonttal gazdagodott volna. Vagyis még ezzel az erősen valószínűtlen eshetőséggel is csak feleannyit keresett volna, mint a futballtörténelem egyik legnagyobb sztorijával.
Pedig az örök vesztesnek elkönyvelt Claudio Ranieri csapata már október végén az első háromban volt, aztán a novembert másodikként zárta, és a 15. forduló után már kétpontos előnnyel vezetett az Arsenal előtt. Amely azóta tízpontos hátrányba került, és nagyon pontosan megmutatja a Leicester erejét: akkor sem görcsöltek be, amikor már tényleg komoly volt a tét, és mindenhonnan azt hallhatták, hogy ezt már csak ők ronthatják el.
Ranieri személye külön is érdekes. A kedves, barátságos bácsira hajazó mesteredző 16 csapatot irányított pályafutása során, de soha nem volt még bajnok. Nyert Olasz Kupát (Fiorentina 1996), Spanyol Kupát (Valencia 1999) és Szuperkupákon is volt aranyérmes, de annak ellenére, hogy a legnagyobb olasz (Juventus, Roma, Inter, Napoli) mellett jó angol és spanyol csapatokat is vezetett, a bajnoki címek elkerülték.
Miután orbitálisan nagyot bukott a görög válogatottal (egy Feröer-szigetek elleni athéni vereség után rúgták ki), átvette a Leicester irányítását, de élő ember nem volt a földön, aki azt gondolta, ebből a kalandból jön ki a római születésű edző pályafutásának legnagyobb sikere.
Ranieri és a Leicester jelmondatává vált év közben az olasz edző képzeletbeli harangja ("Dilly Ding, Dilly Dong"), amit akkor kongatott meg, ha úgy érezte, nem koncentrálnak eléggé a játékosai. Ne csodálkozzunk, ha kedden az összes angol lap címlapján szerepelni fog ez a mondat.
Az újságírók könnyen dobálóznak a "futballtörténelmi" jelzővel, ám ennek jelen esetben igenis van létjogosultsága. Az ember szívesen elvitatkozik azon,
ez minden idők legnagyobb bravúrja-e, amit kiscsapat vitt véghez,
de ez jobbára hitvita, azaz a döntés ízlés kérdése.
Ha a közelmúltból kellene példát mondani, egyből a görögök Eb-győzelme ugrik be 2004-ből, de ott a hatból négy meccset elég volt megnyerniük Hariszteászéknak, míg a Leicester úgy írt történelmet, hogy folyamatosan azzal jöttek a kétkedők, hogy úgyis ki fog pukkadni a meglepetéscsapat. A görögök viszont nemzetközi tornát nyertek, méghozzá egészen kiváló csapatokkal a mezőnyben, míg Ranieri egy történelmi mélyponton levő Premier League-et nyert meg.
Aztán ott van 1998-ból a Kaiserslautern, amely friss feljutóként száguldott végig a Bundesligán, és sokkolt mindenkit bajnoki címével. A Leicester ugyan nem feljutóként lett bajnok, de tavaly majdnem kiesett, viszont
az angolok mellett szól, hogy ők abszolút kiscsapat, míg a Lautern négyszeres német bajnok,
kétszeres kupagyőztes, de játszott UEFA-kupa-elődöntőt és Bajnokok Ligája-negyeddöntőt is.
A Blackburn Rovers 1995-ös bajnoki címe sem állja a versenyt a Leicesterrel, hiszen bár mai szemmel a Rovers címe sokkoló meglepetésnek tűnik, Alan Shearerék egy harmadik és egy második hely után értek a csúcsra, és ez akkor nem is volt akkora meglepetés.
A Bundesliga 2009-es bajnoka, a VFL Wolfsburg a Leicesterhez hasonlóan abszolút újonc, semmit nem nyert korábban, de hiába volt fantasztikus az a bizonyos Bundesliga-szezon, azért
az akkori német bajnokságot megnyerni nem volt akkora truváj, mint 2016-ban a Premier League-et.
A Grafite-Dzeko-Misimovic hármas játéka ugyanakkor nem sokban marad el a Leicester félelmetessé vált támadójátékától, ezt nehéz lenne vitatni.
Az egyetlen bravúr, ami egyértelműen mérhető a Leicesteréhez, a Hellas Verona nevéhez fűződik. A veronai csapat 1985-ben olyan csapattal lett bajnok, ahova jó érzékkel vásárolták össze a máshol leszerepelt játékosokat és a nagyoknál kevés szerephez jutó fiatalokat. Osvaldo Bagnoli fantasztikus csapatot rakott össze, amely
a Leicesterhez hasonlóan tökéletesen használta ki, hogy a korszak nagycsapatainak nem jött ki a lépés
a szezonban.
A Hellas bajnoki címéhez tartozik még egy fontos adalék. Az 1980-as Totonero-botrány után (a Laziót és a Milant is kizárták bundázás miatt) az olasz szövetségnél úgy döntöttek, szakítanak a bíróküldési rendszerrel, és 1984-től nem egy bizottság jelöli ki a játékvezetőket, hanem sorsolják őket. A Hellas bajnok lett, egy évvel később pedig már újra a fenti bizottság jelölte ki a bírókat.