Az 1970-es évek a kreativitás, a szabadon gondolkodás és a támadófutball szárnyalásáról szóltak. A futball korábbi trendjeiből kiindulva várható volt, hogy a játék fejlődése egy újabb paradigmaváltással válaszol majd a jelenségre, és így is lett.
Amikor a futball egy új fejlettségi szintet ért el az evolúciója során, akkor az szinte mindig
vagy egy új taktikai formáció, vagy egy stílusbeli mérföldkő megjelenése miatt következett be
– jellemzően utóbbiak vezettek el lépésenként a formáció átalakulásához.
Az 1980-as években Európa feladata az volt, hogy választ találjon a mindent elsöprő németalföldi forradalomra, a totális futballra. A kihívás olyan nagynak bizonyult, hogy csak a formáció és a stílus együttes átalakulásával sikerült megoldani.
Bár a labdarúgásban már az 1960-as években megjelent a 4-4-2-es formáció alapja, a hadrend igazából csak az 1980-as évekre forrta ki magát a kényszerítő körülmények hatására. Akkor viszont annyira, hogy Európa első számú, meghatározó hadrendjévé vált – a világ vezető futballmagazinjának tekinthető Four Four Two is erről kapta a nevét.
A modern 4-4-2 azért volt jelentős állomása a futball fejlődésének, mert először fordult elő, hogy nem az ultradefenzív felfogás vagy a mindent elsöprő, átütő erő került előtérbe,
hanem a stabilitás, a csapat egyensúlya.
A 4-4-2-es felállásban játszó csapatok legalább annyira tudnak védekezni, mint támadni. Erre talán a legjobb példa az 1990-es évek nagy Milanja, amely két BEK-et is nyert egymás után Arrigo Sacchival, és nehéz eldönteni, hogy védekezésben vagy támadásban volt jobb.
Ám a formáció megjelenésekor még a védekezésen volt a hangsúly, hiszen meg kellett zabolázni a totális futballt. A 4-4-2 erre tökéletesen alkalmas volt – a védekezés egyik leghatékonyabb módja tulajdonképpen a mai napig a két négyes lánc alkalmazása.
Míg a németalföldi filozófia fetisizálta a labdabirtoklást, addig a 4-4-2 képes volt feláldozni, hogy cserébe kontrollálni tudja a területet és a játékosok pozícióját. Vagyis passzolhatott az ellenfél, amennyit akart, a négyes láncok nem mozdultak a kapu előteréből. Ennek a két szemléletnek a csatáját hozta később a Barcelona és a Real Madrid versenyfutása Pep Guardiola és José Mourinho irányítása alatt.
José Mourinho eszmerendszere
1. Az a csapat nyeri a meccset, amelyik kevesebb hibát követ el.A 4-4-2-t játszó csapatok viszont eleinte sokszor ütköztek abba a problémába, hogy a mélységi védekezésből nem tudtak hatékonyan támadásokat vezetni, a rendszert így ki kellett igazítani. A változást a belső középpályások szerepének módosulása hozta el: az egyikük feljebb lépett, a csatárok mögé, míg egy másik hátrébb, a védelem elé, így továbbra is érvényesült az egyensúly elve, a csapat mégis sokkal hatékonyabbá vált. Megszületett a 4-4-2 gyémántalakzata, amelyben a
a rendszer fogyatékosságát az irányító egyéni zsenialitása kompenzálta: beköszöntött a nagy tízesek kora.
Az 1984-es Európa-bajnokságot úgy nyerte meg Franciaország, hogy a kor – és egyben a focitörténelem – egyik legnagyobb irányítója, Michel Platini 9 gólt szerzett a torna öt meccsén, ráadásul úgy, hogy minden egyes találkozón betalált.
A gyémántalakzat irányítója megszabta a játék képét. A társak elsődleges feladata az volt, hogy a megszerzett labdákat eljuttassák az irányítóhoz, aki aztán szabadon szervezte a játékot. A védekezéssel nem kellett törődnie, megtette ezt helyette a másik három középpályás.
Mindenki kedvencei, az irányítók
Az 1980-as, 1990-es évek már egyértelműen a nagy tízesekről szóltak, ők voltak mindenki kedvencei Európában, hogy csak néhány nevet emeljünk ki a sorból:Détári Lajos (Magyarország)
Thomas Hassler (Németország)
Michael Laudrup (Dánia)
Robert Proszinecski (Horvátország)
Ciriaco Sforza (Svájc)
Roberto Baggio (Olaszország)
Tomas Brohlin (Svédország)
Gheorghe Hagi (Románia)
Kraszimir Balakov (Bulgária)
Paul Gascoigne (Anglia)
Enzo Scifo (Belgium)
Az irányító szerepkörének egy másik, Európában kevésbé elterjedt változatát a 3-5-2-es felállás kialakulása hozta el. Ebben a rendszerben a két csatár közül az egyik elsősorban a góllövésre tört, és első szándékból támadta a kaput, miközben a társa árnyékékként futballozva inkább a játék szervezésére, a gólhelyzetek kialakítására ügyelt. Így alakult ki, például, az argentin futballban Diego Maradona szerepköre.
Az irányítók persze már korábban is megjelentek a futballban, de luxusjátékosokként voltak elkönyvelve, akik nem hajlandóak védekezni, ezért több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hajtanak.
"Egyes futballedzők úgy gondolnak az irányítókra, mintha csak vendégek lennének egy szállodában. Az még talán elmegy, hogy az edző egy-két csatárát felmenti a védekezés alól – de hogy ugyanezt tegye egy középpályásával?
Az ilyesmit maximum Charltonnak vagy Didínek lehet elnézni"
– fortyogott a hatvanas-hetvenes évek legnépszerűbb szovjet szakírója, Arkagyij Galinszkij.
A poszt addig is jelen volt ugyan a labdarúgásban, de nem volt mainstream jelenség. Aki volt, az is inkább mélységi irányítóként működött: az 1930-as skót válogatottban az Arsenal ásza, Alex James, az 1954-es Aranycsapatban Bozsik József, Brazíliában 1958-ban és 1962-ben a már említett Didí. Őt Gérson váltotta 1970-ben, a hollandokat pedig Van Hanegem irányította a védelem elől a hetvenes években. Az irányítók aranykorában azonban az egész csapat játéka köréjük épült.
Az Európa-bajnokságok történetében a 2000-es torna jelentette a csúcsot. A négy elődöntős csapat játéka egy-egy kiemelkedő képességű irányítóra épült:
A futball ekkor olyan problémával találta szemben magát, amelynek megoldására a korábbi eszközök nem voltak igazán alkalmasak. Egyszerű emberfogással ezeket a játékosokat lehetetlen volt megállítani, a zónavédekezés pedig csak még több szabad területhez juttatta őket. Ha stílusváltással nem megy, megy majd formációval – gondolták a szakemberek, és a kétezres évek elején el is kezdődött a modern futball utolsó forradalma: a 4-2-3-1 kialakulása.
A négytagú védelem előtt helyezkedő védekező középpályások első számú feladata az volt, hogy a meccs elején dupla Nelsonba fogják az irányítót, és csak a lefújáskor könyörüljenek meg a szerencsétlenen. Emellett a futball általános evolúciója: a futómennyiség növekedése, a felgyorsult tempó, a területszűkítés hatékonysága mind az irányítók ellen dolgozott.
Azok így el is tűntek.
A formáció letarolta az egész világot, és megváltoztatta a futballt. A 2013-as BL-döntőt már a kor két legmodernebb játékát játszó csapata, a Bayern München és a Borussia Dortmund vívta. Mindkettő a 4-2-3-1-es felállást használta, a csatár mögötti, egykor az irányítók számára fenntartott poszton pedig már Thomas Müller és Marco Reus futballozott – két nagyszerű játékos, akinek azonban már semmi köze nem volt a nagy tízesekhez.
Szintén szimbolikus pillanat volt, amikor Gareth Bale – a 4-2-3-1-es rendszer egyik legjobb szélső támadója – érkezésével egy időben a Real Madrid szinte a hátsó ajtón toloncolta ki az európai klubfutball egyik utolsó nagy irányítóját, Kakát. Azóta nemcsak ő, hanem a posztja is eltűnt Európából.
Visszatekintésünk következő részében a spanyol futball legendás korszakának hátterével foglalkozunk majd, amelyben megvizsgáljuk a diktatúrák és a labdarúgás viszonyát, és a tiki-taka megjelenését.
Sorozatunk előző részeit itt olvashatják el.
