Paolo Rossi 2017-ben interjút adott az Origónak: a '82-es vb-ről, a bundabotrányáról, a Heysel-tragédiáról és a magyarok elleni meccséről is beszélt

Az olasz világbajnok labdarúgó, Paolo Rossi csütörtökön éjszaka 64 éves korában halt meg. 2017-ben Budapesten járt, az Origo ekkor készített vele interjút. Ebben a beszélgetésben mesélt pályafutása fontos állomásairól, arról, hogy mi lett volna belőle, ha nem lehet focista, a Heysel-tragédiáról, és még a nagy olasz bundabotrányról is. A Juventus egykori klasszisa, az 1982-es világbajnokság gólkirálya emlékszik a magyarok elleni egyetlen meccsére, amelyet az 1978-as világbajnokságon játszott le ellenünk.

Nem indult könnyen a pályafutása. Fiatal korában több súlyos sérülés is hátráltatta a karrierjét. Belegondolt már, hogy mi lett volna önből, ha nem lehet futballista?
Akkor valószínű, hogy könyvelő lettem volna, és egy olyan bankban dolgoztam volna, mint amelyiknek most a rendezvényén vagyunk.

Lehet, hogy egy jó könyvelővel szegényebb lett a világ Fotó: Polyák Attila - Origo

Abban az időben (Rossi 1956-ban született) a szülők jó pályának tartották egy gyerek számára a banki és a könyvelői munkát. Én persze nem könyvelő, hanem focista szerettem volna lenni, és miután 13-14 éves korom körül már látszott, hogy szorult belém némi tehetség, attól fogva már végképp minden erőmmel azon voltam, hogy valóra váltsam az álmomat.

Első profi klubja a Vicenza volt, ahol három szezont töltött. Az a klub ugyanolyan kedves helyet foglal el a szívében, mint a Juventus, amelyikkel a legnagyobb sikereit érte el?
De még mennyire, sőt talán még annál is kedvesebbet! 17 és 19 éves korom között háromszor kellett műteni a térdemet, csaknem három év odalett a pályafutásomból, és már kezdtem róla lemondani, hogy valaha is profi játékos lehetek.

Paolo Rossi a Lanerossi Vicenza mezében:

January 28, 2017

A Vicenzában azonban megkaptam a lehetőséget, élni is tudtam vele, ráadásul az 1978-as világbajnokság előtt Enzo Bearzot onnan hívott be a válogatottba. A Vicenzából! Szóval, az egy nagyon fontos klub a számomra a mai napig.

Egyet nekünk is lőtt

Paolo Rossi egy alkalommal, az 1978-as vb csoportkörében lépett pályára a magyar válogatott ellen. A meccset 3-1-re az olaszok nyerték, az egyik góljukat Rossi rúgta. „Jó volt az a magyar válogatott, voltak benne kimondottan jó játékosok. Egyikükre, név szerint is emlékszem, Törőcsik ragyogó focista volt" – mondta Rossi még az interjút megelőző sajtótájékoztatón, miután sikerült meggyőznünk, hogy nem 3-0-ra nyerték azt a meccset.

Egyértelmű volt a döntés, hogy a három olasz nagy klub, az Inter, a Milan és Juventus közül az utóbbi játékosa lesz?
Igen, éspedig két okból is. Egyrészt, mert ifiként én a Juventus játékosa voltam, onnan kerültem Vicenzába, és mindig is szerettem volna visszatérni Torinóba.

Másrészt pedig nyerni akartam.

Címeket, bajnokságot, kupát, trófeákat, hiszen egy futballista számára a győzelmek a legfontosabbak. Ehhez pedig a Juventus volt a legjobb hely, ahol nagyszerű játékosok futballoztak már akkoriban is.

A kiscsapat rekordere

Rossi 1976-ban lett a Vicenza játékosa, és egy ideig úgy tűnt, hogy az apró termetű szélső nem fogja tudni magát beverekedni a másodosztály (Serie B) egyik legjobb csapatába. Giovan Battista Fabbri edző aztán egy alkalommal kényszerből – minden csatára sérült volt – kipróbálta az ék szerepében, és attól fogva nem volt megállás. Rossi 21 góllal a Serie B gólkirálya lett, a Vicenza pedig feljutott az élvonalba, ahol a következő idényben – máig egyedülálló módon – újra gólkirály lett. Amikor a Juventus kivásárolta a Vicenzától az addig közös tulajdonban lévő csatárt, 2,612 milliárd lírát fizetett érte, ami akkoriban világrekordnak számított.

Éppen beindult volna a karrierje, amikor kitört a Totonero néven emlegetett olasz fogadási botrány, aminek ön lett a bűnbakja. Mi történt valójában?
Nagyon régi történet ez, de úgy látszik, mindig előkerül. Nem szeretnék belemenni a részletekbe, legyen most elég annyi, hogy igen, valóban bűnbak lettem. Ismertem olyan embereket, akiket jobb lett volna elkerülnöm, és egy meggondolatlan lépés, egyetlen perc két évembe került, amit nem tölthettem a pályán. Teljesen abszurd az egész történet, de sajnos megtörtént.

Fogadni mertek

A Totonero néven elhíresült botrány 1980-ban tört ki, amikor az olasz adóhatóság őrizetbe vett két római boltost azzal a váddal, hogy játékosok közreműködésével adnak-vesznek első és másodosztályú meccseket. A botrányban több klub – Avellino, Bologna, Milan, Napoli, Lazio, Perugia (Serie A), illetve Taranto és Palermo (Serie B) – is érintett volt. Összesen 20 játékos kapott büntetést, közülük első fokon Rossi a legsúlyosabbat, három év eltiltást, amit aztán az 1982-es vb közeledtével két évre mérsékeltek.

Amikor viszont visszatért, azt nem akárhogy tette. Az 1982-es világbajnokság igazán különlegesre sikerült, hiszen az első négy meccsen mintha pályán sem lett volna, míg az utolsó három találkozón megtáltosodott, és hat gólt szerezve világbajnoki címhez segítette Olaszországot.
Tényleg különleges volt az a torna, és nagyon sokkal tartozom Enzo Bearzotnak, az akkori szövetségi kapitánynak. Az eltiltásom egy hónappal a világbajnokság előtt járt le, nem volt időm formába lendülni, és sem fizikálisan, sem mentálisan nem voltam igazán jó formában. Bearzot azonban kötötte az ebet a karóhoz, ragaszkodott hozzá, hogy minden meccsen pályára lépjek, és végül neki lett igaza.

Rossi mesterhármasa a brazilok ellen:

Pályafutásának talán legsötétebb estéje az 1985-ös BEK-döntő volt a brüsszeli Heysel-stadionban. Hogy emlékszik vissza a történtekre, illetve mit gondol, jó döntés volt lejátszani a mérkőzést a történtek ellenére?
Őszinte leszek: mi, játékosok tudtunk a legkevesebbet arról, hogy mi történt a nézőtéren, teljes homályban tapogatóztunk, egyáltalán nem voltunk tisztában a tragédia valós horderejével. Ültünk bent az öltözőben, és nem mondtak nekünk semmi. Annyit tudtunk, hogy valami baj van.

Kósza, és néha egymásnak is ellentmondó hírek jutottak el hozzánk, előbb az, hogy sok a sérült, majd, hogy halott is van.

Aztán egyszer csak jött valaki, és azt mondta, menjetek, és játsszátok le a meccset. Mi pedig játszottunk, anélkül, hogy tudtuk volna, mi történt egy órával korábban.

Egy dokumentumfilm részlete a történtekről:

Az UEFA szó szerint kötelezővé tette, hogy pályára lépjünk. Talán, amiatt is, mert attól tartottak, ha elmarad a mérkőzés, abból még nagyobb botrány kerekedik.

De maga a meccs egy egészen szürreális síkon zajlott.

Ez az egyik legsötétebb lapja a sport történelmének, aminek számos felelőse volt a szervezők oldalán. De talán felnyitotta az illetékesek szemét, hogy figyeljenek oda, és még egyszer ilyen ne történhessen meg.

A Heysel-tragédia

1985. május 29-én a Juventus–Liverpool BEK-döntő előtt a brüsszeli Heysel-stadionban az angol csapat szurkolói (huligánjai?) megrohanták az egyik olasz szektort, ahol többségében hétköznapi, nem egy esetben családos drukkerek ültek. A pánikszerűen menekülő Juve-drukkereket a szektoruk betonfala állította meg, azonban az 1930-ban épült, szörnyű állapotban lévő támfal nem bírta el a nyomást, és leomlott. 39 szurkoló (közülük 32 olasz) halt meg, a mérkőzést azonban a történtek ellenére lejátszották. A döntőt Michel Platini 11-esével a Juventus nyerte meg.

Az olasz foci egyik nagy ellentmondása, hogy miközben sokan védekező fociként tudnak csak rá gondolni, rendre jobbnál jobb csatárokat ad a játéknak.
Az egy nagy tévedés, hogy az olasz foci csak a védekezésből áll. Az, hogy egy csapat tud védekezni, nem azt jelenti, hogy védekező focit játszik. Ott van a Juventus, amelyiknek remek a védelme, de azért nem lehet rá azt mondani, hogy folyton védekezik. De nézze csak meg, például a Napolit, csak támadnak, szinte megállás nélkül rohamoznak. Az igaz, hogy van egy olyan fejezete az olasz focinak, ami a védekezésre helyezte a hangsúlyt (az 1960-as évek Intere által meghonosított catenaccio – a szerk.), de minden nagy edző tudja, hogy csak védekezni nem elég, támadni is kell.

Dolgozik szakkommentátorként az egyik olasz tévének. Munkája során külön figyelmet fordít a csatárok játékára?
Persze, mindig rááll a szemem a csatárok játékára. De azért nem csak őket figyelem, igyekszem a csapatok egészét nézni.

Azokat a csapatokat szeretem, amelyek valami újat hoznak. Ugyanígy vagyok az edzőkkel is, ezért is kedvelem nagyon Pep Guardiolát. Sok új dolgot hozott, és mellette még nagyon támadó szemléletű is.

Látja-e az olasz pályákon az új Paolo Rossit?
Szerencsére vannak jó olasz csatárok most is. A Torino támadója, Andrea Belotti és a Lazio csatára, Ciro Immobile most a két legjobb, rájuk érdemes lesz hosszabb távon is odafigyelni.

Észreveszi a tehetséget Fotó: Polyák Attila - Origo

De nem csak csatárok terén állunk jól, szerencsére sok a tehetséges fiatal most az olasz fociban. A Milan kapusa, Donnarumma, az Atalantában Spinazzola, Caldara és Conti (előbbi kettő a Juventustól van kölcsönben, ami Bergamóban bevett gyakorlat), de Romagnoli, Gaglardini vagy Zappacosta is, akik szépen lassan mindannyian válogatottak lesznek.

Névjegy

Paolo Rossi 1956. szeptember 23-án született Pratóban. Tinédzserként igazolta le a Juventus, majd kölcsönadta a Vicenzának, amellyel feljutott a Serie A-ba, és előbb a másod-, majd a következő szezonban az első osztályban lett gólkirály – ez egyedülálló az olasz foci történetében. A Juventusszal kétszeres bajnok (1982, 1984), Olasz Kupa-győztes (1983), KEK- és Európai Szuperkupa-győztes (1984), valmint BEK-győztes (1985) lett. Az olasz válogatottban 48 mérkőzésen 20-szor volt eredményes, 1978-ban vb-negyedik, 1982-ben világbajnok, vb-gólkirály és a torna a legjobb játékosa lett – hasonló mesterhármasra csak Garrincha (1962-ben) és Mario Kempes (1978-ban) volt képes. Kilenc góljával Roberto Baggióval és Christian Vierivel együtt a legeredményesebb olasz a vb-k történetében. A Juventus után játszott még egy-egy szezont az AC Milanban és a Hellas Veronában, majd 1987-ben, 31 évesen visszavonult.