Valter Attila: Egész karrierem egyik legfontosabb állomása lesz az olimpia

Az olimpiára készülő három magyar kerékpáros, Vas Kata Blanka, Parti András, Valter Attila az észak-olaszországi Livignóban készült a július 23-án kezdődő tokiói játékokra. Utóbbi kettő, a negyedik ötkarikás játékára készülő hegyikerékpáros, Parti András, és az országúti mezőnyversenyben induló, a tavaszi Giro d'Italián szenzációsan szereplő Valter Attila Skype-on nyilatkozott az Origónak az edzőtábor közepén. Olimpiák, magaslati felkészülés, sztárok a mezőnyben, és persze még a Giro d'Italia is szóba kerül egy kicsit.

A 38 éves Parti András már a negyedik olimpiájára készül, és az előző háromból kettőről egészen szép emlékeket őriz, a harmadikról ugyanez már nem mondható el. Vele szemben a 23 éves Valter Attilának ez lesz az első olimpiája, ami ugyan a nagy háromhetes versenyekkel nem említhető egy lapon, mégsem lehet azt mondani, hogy ne lenne presztízse egy ötkarikás indulásnak, amikor a mezőny teli van a Grand Tourok világsztárjaival.

Észak-Olaszországban, Livignóban vannak edzőtáborban. Igyekeztek ismerős helyet választani?
Parti A.: Igen, ez az olimpia előtti utolsó magaslati edzőtáborunk, hogy még egy kicsit javítsunk a formánkon, illetve kihegyezzük magunkat az olimpiára. Én már voltam itt többször, azt nem mondom, hogy elégszer. Nagyon népszerű a hely a profi bringások között, adottak a körülmények, elég jól fel vannak készülve a bringások igényeire, jók az utak, és jól ki lehet használni a magaslat előnyeit (Livigno nagyjából 1800 méterrel van a tengerszint felett – a szerk.). Mondhatni, hogy így nyáron ez egy igazi bringás paradicsom.
Valter A.: Én tavaly voltam itt először két hetet.

Parti András (elöl) és Valter Attila az olaszországi Livignóban Forrás: Parti András

Profi sportolóktól számtalanszor halljuk, hogy milyen fontos a magaslati edzőtáborozás. Kicsit pontosítanék, hogy miben is segíti ez az önök felkészülését?
P.A.: A magaslat trükkje az, hogy ritkább a levegő, így kevesebb az oxigén, amihez a szervezet elkezd alkalmazkodni.
V.A.: Elkezd túlkompenzálni.
P.A.: Így van, vagyis elkezdi javítani azokat a paramétereket, amelyek az oxigénfelvételért felelősek, ami akkor is kitart, amikor később lemegyünk a magaslatról.

A kerékpárversenyek mindkettőjük szakágában az olimpia elején vannak, az országúti verseny július 24-én, míg a hegyikerékpáros versenyek július 26-27-én lesznek. A koronavírus-járvány nyilván számos nehézséget okoz már a kiutazásnál is.
V.A.: Én július 16 vagy 17-én, Andris pedig 18-án indul. Sajnos most ez a legkorábbi időpont, amikor kiutazhatunk, mert a járványhelyzet miatt egyszerűen nem engednek be bennünket hamarabb Japánba. Hiába mennénk ki, nem tudnánk akkreditálni sem. Pedig jó lett volna pár nappal korábban érkezni, kicsit többet akklimatizálódni, szokni az időeltolódást és körülményeket, a ránk váró párás meleget. Akik korábban kimennek, például a szintén velünk készülő triatlonos Bicsák Bence,

azok sem tudnak igazából edzeni, érdemi munkát végezni, vagy csak nagyon mostoha körülmények között. Szóval a legjobb megoldás az, ha maradunk itthon, és itt készülünk az utazásig.

Ha már szóba került a koronavírus: meglehetősen sok vitát szült már maga az, hogy legyen-e olimpia. Japánban elég komoly az elutasítottsága, ráadásul már az első beutazó csapatban, az ugandai atléták között mindjárt találtak pozitív esetet. Önöknek mi a véleménye? Jó ötlet megrendezni az olimpiát ilyen körülmények között?
P.A.: Nyilván ez egy bonyolult sztori. Számtalan nehézség gördült most az olimpia elé, kezdve ott, hogy egy évvel eltolták a rendezést. Ugyanakkor rengeteg sportoló számára ez mégiscsak a pályafutása csúcsát jelenti. Nem beszélve azokról, akik az első olimpiájukra készülnek, nekik talán még fontosabb. De még nekem is fontos, aki a negyedik olimpiámra készülök, mert nekem meg minden bizonnyal ez lesz az utolsó.

Engem nagyon rosszul érintett volna, ha elmarad az olimpia.

Országúton is fontos verseny az olimpia, de ott azért vannak rangosabb versenyek. Montiban szerintem jóval nagyobb a jelentősége, a mi szakágunkban mindenki négyéves olimpiai ciklusokban gondolkodik, amiből most öt lett. Ami pedig a COVID-ot illeti, én voltam beteg, de különösebben nem félek tőle. Nem egy jó dolog, azt nem állítom, de szerintem meg kellene tanulnunk együtt élnünk vele.

Valter Attila minden idők legjobb magyar eredményével végzett a Giro d'Italián Forrás: Équipe Cycliste Groupama-FDJ/Twitter

V.A.: Én nem voltam covidos, én meg azért nem félek tőle, ráadásul már be is vagyok oltva. De egyetértek Andrissal, mennie kell tovább az életnek. Rendben van, ha nagyon nem akarják a japánok, akkor legyenek nézők nélküli versenyek (ez időközben már eldőlt, nem lesznek szurkolók a versenyeken – a szerk.), viszont csak az olimpikonokból kiindulva, húsz és negyven év közötti, egészséges, sőt, több mint egészséges emberekről, hiszen a világ legjobb sportolóiról beszélünk, nem hinném, hogy ők veszélyben lennének. Nyilván, akinek olyan betegsége van, vagy veszélyeztetett, az egészen más. De összességében én meg lettem volna lepődve, ha végül elmarad az olimpia. Világszerte látjuk, hogy megy tovább az élet. Egy olimpia elhalasztása így nagyon rossz üzenet lett volna, az már inkább politika lett volna. Mondjuk, nekem valóban nem ez a fő versenyem, hiszen országúton lehet más, akár jóval nagyobb célokat is keresni, elég, ha arra gondolunk, hogy most megy a Tour de France.

A COVID-időszak alatt mindketten több versenyen indultak. Attila részt vett két Giro d'Italián, András is rendszeresen indult világkupaversenyeken. Hogy látják, készen állnak ma már a szervezők arra, hogy biztonságosan lebonyolítsanak egy ilyen nagy eseményt?
V.A.: Biztos vagyok benne, hogy igen. Tavaly a Girón még voltak csapatok, amelyeknek két pozitív eset után fel kellett adniuk a versenyt,

idén viszont már a három hét alatt egyetlen pozitív teszt sem született.

Én sem szeretném, hogy egy covidos versenyző tekerjen mellettem, de azért az a tíz versenyző, aki tavaly a Girón megbetegedett, mind azt mondta, hogy hazament, karanténban volt tíz napot, majd a negatív tesztek után folytatta a versenyt. Tízből kilenc fiatal élsportolóra szinte semmilyen hatása nincs a COVID-nak miközben versenyek maradtak el. Teszteléssel láthatóan nagyon jól kordában lehet ezt tartani, és persze a versenyzőknek is fegyelmezetten oda kell figyelniük bizonyos dolgokra.

P.A.: Montiban is meg tudták rendezni most már a világkupaversenyeket, kicsivel több melót jelentett, de ennyi. Az meg nem ártott, hogy mindenkit egy kicsit elővigyázatosságra tanított az elmúlt másfél év. Én már a járvány előtt sem ittam bele senki kulacsába, nem közösködtem, és most már ez lett az általános. Ez biztos nem baj.

Távolságtartás, kézfertőtlenítés, odafigyelés, szerintem nagyjából ennyire van szükség ahhoz, hogy biztonságosan kezelhető legyen a helyzet.

Fentebb egy fél mondatban elhangzott, hogy várhatóan elég cudar körülmények, nagy meleg és magas páratartalom várható az olimpián? Versenyeztek már ilyen körülmények között? Mennyire nehezíti ez meg a sportolók dolgát?
P.A.: A 2008-as pekingi olimpián voltak hasonlóak a körülmények, de abból a tapasztalatból idén már aligha tudok profitálni. De nemrégen versenyeztem egy horvátországi völgyben, ahol szinte ugyanilyen körülmények voltak, szóval, igazából ez nem jelent újdonságot. Szerintem inkább az időeltolódás (Budapesthez képest plusz 7 óra – a szerk.) lesz az, amivel meg kell küzdenünk.
V.A.: Én a Távol-Keleten még nem versenyeztem, Ausztráliában viszont már igen, ahol a hőség hasonló volt. A száraz meleggel nekem nincs bajom, elég jól bírom, és elég gyorsan hozzá tudok szokni szinte bármilyen időjáráshoz. A hideget, mondjuk, nem igazán szeretem,

viszont olyankor is dolgozik bennem, hogy teljesíteni kell, úgyhogy az eredményemre ez nem fog kihatni.

szerintem is inkább az időeltolódás az, ami több nehézséget okoz, de arra is lehet már készülni itthon, hogy ott könnyebb legyen az átállás. Bár nekem lesz egy hetem, miközben a mezőny fele három nappal a Tour de France után érkezik, szóval nem nekem lesz a legrosszabb.

Beszéljünk egy kicsit a versenyekről. A montisoknál 50-ről 38 főre csökkentették a mezőnyt, azaz tényleg csak a legjobbak állnak rajthoz, míg az országúti versenyben a legerősebb nemzetek, britek, belgák, franciák, olaszok, hollandok 4-5 fős csapatokkal indulnak, miközben Attila csak magára számíthat. Milyen eredménnyel lennének elégedettek ilyen körülmények között?
P.A.: Nem örülök, hogy ilyen kicsi a mezőny, szerintem ez már nem mutat jól, ráadásul az eredményeket is át kell értékelni. Pekingben és Rióban teljesen elégedett voltam a 23., illetve 24. helyemmel, most nem tudom, hogy az lennék-e. Célul egyébként most is a top 20-at tűztem ki magam elé, annak nagyon örülnék, mert már kijutni is brutálisan nehéz volt. A pályát úgy néztem, hogy fekszik nekem, elég technikás lesz sok rövidebb emelkedővel.

Parti Andrást már aligha lehet bármilyen pályával meglepni Forrás: Traian Olinici

V.A.: Ez a kábé 130 fős mezőny nálunk is viszonylag kicsinek mondható, hiszen egy háromhetes Grand Touron 180-an kezdjük a versenyt. Nekem ugyanakkor kedvez a kisebb mezőny, hiszen így könnyebben tudok helyezkedni, egyedül is könnyebben tudok helyezkedni. Az pedig, hogy egyedül leszek, annyiban mégis könnyebbséget jelent, hogy csak magamra kell figyelnem, miközben a négy-ötfős csapatoknak kell csinálniuk a versenyt. Az lesz a dolgom, hogy magamra figyeljek, próbáljak a legjobb pozícióban maradni. Sutyiban meg tudok ülni a mezőnyben, amivel sokat lehet spórolni, miközben simán el tudom képzelni, hogy a nagyoknál még csapaton belül is lesznek feszültségek, hiszen végső soron mindenki magáért megy.

Az már más kérdés, hogy segítséget, akár egy kulacsot sem várhatok senkitől, ha történik velem valamilyen gikszer, az durván szívás lesz.

Én már inkább többnapos specialista vagyok, nem tudom, mennyire fekszik majd, hogy egy napon kell a csúcson lenni. A pálya elég hegyes, 235 kilométeren közel 5000 méter szintkülönbség, ami nekem kimondottan fekszik, jobbat nem is találhattak volna, mert egy sík, emelkedők nélküli versenyen esélyem sem lenne. Nincsenek benne hatalmas, másfél órás hegymenetek, ahol a kolumbiai vagy a szlovén sor esélyt sem ad senkinek. Van egy hosszabb, talán 40 perces kapaszkodó, a többi pont olyan, amilyet én szeretek, 20-30 perces.

Persze, ha nagyon mennek elöl, az nem fog jólesni, de azzal nem lesz gond, hogy végigmenjek.

Ha jó napom lesz, akkor határ a csillagos ég, de országúton bármilyen eredményt megjósolni nagyon nehéz.

Attila annak idején hegyikerékpárral kezdett. Lazításként átült most is Montira, vagy az olimpia előtt már nem ildomos behozni a Montit?
V.A.: Gondoltam rá, hogy egy kicsit montizok egy-egy könnyebb napon, de igazából abban elég nagy a sérülésveszély, úgyhogy inkább lemondtam róla. De egyelőre annyira nem is hiányzik a Monti, meg én azt szeretem, ha minél nehezebb egy edzés, azt meg országúton könnyebb adagolni.

Andrásnak ez lesz a negyedik olimpiája. Milyen emlékei vannak az előző háromról, illetve milyen érzésekkel vág neki a negyediknek?
P.A.: Ha humorizálni akarnék, akkor azt mondanám, hogy csak kettőről vannak emlékeim, mert Londonban egy elég nagyot buktam, és még mindig nincs meg minden részlet.

Ahogy sokaknak, úgy nekem is az első olimpia volt a legnagyobb extázis, egy hétig csak a leesett államat szedtem össze, annyira különleges, annyira grandiózus minden.

És annyival fárasztóbb is, mert például ki-bejutni az olimpiai faluból az egy olyan procedúra, mint becsekkolni egy repülőtéren. Ez olimpia a Covid miatt nyilván más lesz. Atti és én is külső helyszínen leszünk, nem a faluban fogunk lakni, így ez most jobban fog hasonlítani egy sima sportági versenyre. De tény, hogy varázsol az emberbe egy extra tüzet a tudat, hogy olimpián versenyezhet.

A karrier vége után jöhet a civil élet

A 38 éves Parti András a tokiói magyar csapat egyik legrutinosabb versenyzője lesz, és mint mondja, minden bizonnyal elérkezett pályafutása végéhez. „Még egy olimpiai ciklus már biztos nincs bennem. Kisebb versenyeken, kevesebb téttel még szívesen tekerek, de látni kell, hogy a monti nem az a sportág itthon, amire egzisztenciát lehet építeni. Az olimpia után már eljön az az idő, hogy ha valamit intéznem kell, akkor az edzésből fogok egy kicsit lecsípni. Ráadásul nagyon jönnek a fiatalok, akik már régen tudják azt, amit mi tudtunk, tudunk. Elég Attira gondolni, akivel nemrégen még együtt montiztam, májusban pedig én néztem a tévében, hogy milyen fantasztikus eredményeket ér el." De Parti András nem az egy helyben ülő fajta. Közösségi kerékpározásokat szervez – igaz, mostanában ritkábban, mint szeretné –, motivációs tréningeket tart, beszállt a CoffeeB kávéforgalmazóba, ahol saját márkája is van már KoffeinParti néven.

Attila számára ez lesz az első olimpia, ami korántsem a legnagyobb verseny az országúti kerékpározásban.
V.A.: Így van, nálunk még mindig a háromhetesek a legfontosabbak. De az utóbbi négy-öt olimpián már érezhetően nőtt az ötkarikás játékok presztízse. Egy Tour de France-győztes elismertsége persze még mindig sokkal nagyobb, de most már az olimpiai bajnokokra is odafigyelnek. Jó példa erre a riói győztes korábbi csapattársam, Greg van Avermaet, aki öt éve tekerhet arany sisakban, ami mindjárt ad egy alap figyelmet neki a mezőnyben. Nekem magyarként pedig különösen fontos, hogy a hazámat képviselhetem, számomra ez egy óriási dolog, biztos vagyok benne, hogy az egész karrierem egyik legfontosabb állomása lesz.

Valter Attila első magyarként tekerhetett a Giro d'Italia összetett versenyének első helyén álló rózsaszín trikóban Forrás: AFP/Luca Bettini

Attila, túl van már a Giro d'Italia alatt és után történteken? A rózsaszín trikóban töltött három napon, illetve azon a média- és szurkolói figyelmen, amit akkor és azóta kapott?
V.A.: Teljesen szerintem soha nem fog bennem leülepedni a dolog, de nem is kell neki. Ad egy állandó motivációt, de most már azért kezdek visszatérni a való életbe. Igazából szerintem nem is nekem kellett lenyugodnom, hanem az országnak, mert elég nagy figyelem és médianyomás nehezedett rám. Ez is volt az egyik oka annak, hogy eljöttem Livignóba edzőtáborozni, hogy csak a sportra és a felkészülésre tudjak figyelni. Persze közben meg nagyon örülök, hogy egy magyar kerékpáros, és rajtam keresztül az egész sportág ekkora figyelmet kapott otthon.

Vuelta nem lesz, győzelmi esély viszont igen

Valter Attila az olimpia után sem sokat fog pihenni, mint elmondta, már kész van a teljes programja az év hátralévő részére, és egész biztos, hogy nem indul a Vuelta a Espana körversenyen. „Két háromhetes egy évben azért nagy vállalás lenne. Másrészt pedig egy harmincfős csapatban, ahol mindenki szeretne Grand Touron indulni, másoknak is meg kell adni erre a lehetőséget. Én az idei Giróval már egyébként is bebiztosítottam magam." Lesznek azonban rövidebb, de kimondottan rangos versenyek, ahol rajthoz állhat Valter Attila, így a World Tour sorozatba tartozó Lengyel Körverseny, a szintén ötnapos Luxemburgi Körverseny, vagy éppen egy francia egyhetes, és a lombardiai egynaposok. „Ezek olyan versenyek, ahol egyrészt tényleg nagyon nehéz nyerni, mint a lengyel kör, másrészt viszont a kisebb versenyeken lehetőség van nagyon jó eredményeket elérni."

András, nincs önben egy pici irigység, hogy az országúti szakágra most, teszem hozzá, teljesen megérdemelten, ennyi fény vetül, miközben a montisokról alig hallani? Vagy az Attilára, a szintén Giro-induló Dina Mártonra, a World Tour-versenyeken tekerő Peák Barnabásra és a többiekre zúduló rivaldafényből minden szakágra jut?
P.A.: Nehéz történet ez, mert úgy látom, hogy világszerte az a helyzet, hogy az országúti szakág nagyon hasít, nagyon népszerű, míg a Monti kicsit háttérbe szorult. De itthon ez most teljesen jogos, hiszen elképesztő eredményeket hoznak a fiúk.

Azt viszont nem szabad elfelejteni, és ezt mindig elmondom, hogy Attila, Marci vagy éppen Fetter Erik (időfutam magyar bajnok – a szerk.) is mindannyian Montival kezdtek, ami nagyon jó alapozás az országúti szakágra is.

Azon kellene egy kicsit dolgozni, hogy több perspektíva legyen a Montiban, hogy nagyobb legyen a szakág megtartó ereje.

Zárásként: szokott főzni az edzőtáborban a csapatnak?
P.A.: Máskor igen, de most pont nem. Egy szállodában vagyunk, ahol teljes ellátást kapunk, és nagyon jó a kaja. De, amikor apartmanban vagyunk, akkor valóban én szoktam főzni. Vannak sous-chéfjeink (a főszakács keze alá dolgozó segítők a konyhában – a szerk.), és össze szoktuk hozni a közös programokat. Szeretek főzni, szeretek jó kajákat enni, és a legjobbakat általában úgy tudom enni, ha én magam csinálom meg.