Mugellóban a Ferrari története 1000. futamát teljesítette, és bár ezen versenyek több mint felét már az alapító halála után futották, talán így is kijelenthető, hogy Enzo Ferrari az istálló történetének legnagyobb hatású alakja.
A jubileum kapcsán az F1 is igyekezett méltó emléket állítani a Commendatorénak, és a Beyond the Grid nevű podcastba négy olyan egykori versenyzőt hívtak meg, akik még szerepeltek az ő regnálása alatt a csapatnál. Érdekesség, hogy közülük ketten nem is akartak kifejezetten a maranellóiaknál versenyezni, pályafutásuk legnagyobb sikerét mégis a Ferrarinál érték el.
Egyikük az a Tony Brooks volt, aki csupán azért igazolt a Ferrarihoz, mert a Vanwall megszűnt, más brit csapatoknál pedig nem volt hely. Az F1 legidősebb élő futamgyőztese négy diadallal a háta mögött érkezett meg az olasz istállóhoz, miközben csapattársai addig egyszer sem állhattak a dobogó legfelső fokán. Három évvel korábban hasonló volt a helyzet, amikor az addigra már háromszoros világbajnok Juan Manuel Fangio vezette az egyik autót, és akkor már az első futamon utasították Luigi Mussót, hogy adja át neki az autóját. Itt viszont más volt a helyzet, és ez a Ferrarira nem sokszor volt jellemző.
„Megegyeztünk a feltételekben, majd megjegyezte, hogy egyébként senkit nem nevez ki elsőszámú pilótának, amíg nem látja, hogy a szezon során ki, hogyan szerepel – emlékezett vissza a 88 esztendős expilóta. – Én amúgy sem kértem, hogy tegyen meg elsőszámú versenyzőnek, ezzel együtt egyértelműsítette, hogy arrafelé így működnek a dolgok, ki kell harcolni ezt a státuszt. Végül én lettem a legjobb Ferrari-pilóta, de pusztán az eredmények alapján, nem pedig úgy, hogy az elejétől fogva előnyben részesített volna.”
Brooks az utolsó futamig harcolt a vb-címért, végül Jack Brabham mögött 2. lett.
Vele ellentétben a gyerekkora nagy részét Olaszországban töltő Mario Andrettinek mindig is az volt a célja, hogy a Ferrarinál versenyezzen, és erre 1969-ben lehetőséget is kapott a monzai 1000 km-es sportautóversenyen. A későbbi F1-es világbajnok ekkor találkozott először Enzo Ferrarival, de egy ponton azt hitte, munkakapcsolatuk nem fog sokáig tartani.
„Képzelheti, mennyire le akartam őt nyűgözni. Chris Amon [Andretti csapattársa] rendkívül gyors volt, de én akartam a csapat vezérbikája lenni – magyarázta. – Amikor viszont kimentem a pályára, a sikánnál hibáztam. Az autó nem sérült meg súlyosan, csak az eleje tört össze egy kicsit, de én azt gondoltam, hogy itt a vége a Ferrarinál töltött pályafutásomnak, és miközben visszamentem a bokszba, sok minden átfutott a fejemen. Ferrari úr ott volt karba tett kézzel, az arcán azonban mosolyt láttam, amit alig hittem el.
Tisztában volt vele, hogy mindent beleadtam, ő pedig senkit nem szidott le azért, mert próbálkozott. Szerintem ezért is szerette annyira Gilles Villeneuve-öt.”
Andretti végül az 1971-ben kapott lehetőséget a Ferrari F1-es csapatánál, és mindjárt a szezonnyitó Dél-afrikai Nagydíjat megnyerte. A Commendatore azonban csak mosolygott, de az amerikai exversenyző szerint már ez is nagy dolognak számított, mivel ügyelt arra, hogy ne nagyon fejezze ki érzelmeit. Ez utóbbit Jody Scheckter is megtapasztalhatta, miután Monzában megnyerte a világbajnokságot csapattársa, az Enzo Ferrari által nagyon kedvelt Villeneuve ellenében.
„Maranellóban voltunk, talán valamilyen tesztelésen. Akkor elment mellettem, és csak annyit mondott, hogy »még egy bajnok«. Aztán továbbsétált. Nem beszélek olaszul, és egyébként is úgy vélem, Gilles-t szerette, engem pedig tisztelt. Ő ilyen volt, én viszont csak a világbajnokságot akartam megnyerni, amit utolsóként sikerült megtennem az öreg Ferrari regnálása alatt.”
Scheckter, bár utólag szívesen emlékszik vissza a Ferrarinál töltött éveire, előzetesen pusztán a vb-cím miatt igazolt az olaszokhoz, gyerekkorában pedig még csak nem is ismerte a márkát.
Ellentétben Gerhard Bergerrel, aki 1986-ban az akkoriban jóval versenyképesebb McLaren ajánlatát utasította el a maranellóiak kedvéért, pusztán azért, mert a szívére hallgatott. Ennek következtében ő lett Enzo Ferrari utolsó igazolása, aki még versenyzett is nála. 1987 végén két futamot is nyert, de legemlékezetesebb győzelme az egy évvel későbbi Olasz Nagydíjon, a Commendatore halála után négy héttel született. Az osztrák pilóta nem mindennapi jutalomban részesült.
„Nem szabad elfelejteni, hogy abban az évben a McLaren minden egyes futamot megnyert. A monzai futam előtt pár nappal Maranellóba mentem, és [Marco] Piccinini [a Ferrari akkori sportigazgatója] megkérdezte tőlem, hogy mi lesz a hétvégén, amire azt mondtam, hogy természetesen nyerünk, ami persze félig-meddig vicc volt.
Visszakérdezett, hogy tényleg győzni fogok-e, mire azt feleltem, hogy igen, ha utána megkaphatom az autót. Beleegyeztek.”
Mivel Alain Prost technikai hiba miatt kiesett a versenyből, Ayrton Sennát pedig az élete egyetlen futamát teljesítő Jean-Louis Schlesser kiütötte, a Ferrari Berger vezetésével kettős győzelmet aratott. Az ajándék viszont nem sokáig volt az ő tulajdonában, hiszen egy másik ismert ember megvásárolta tőle. „A verseny után hazavittem az autót, de a boldogságom csak egy napig tartott, utána feltettem a kérdést magamnak, hogy milyen módon tudnék pénzt keresni belőle. Ennek következtében eladtam a kocsit, amit a mai napig bánok, de azt hiszem, Bernie Ecclestone-nál jó kezekben van.”