Mindenki csinálja azt, amihez a legjobban ért! Dióhéjban így lehetne összefoglalni a McLaren előrelépésének és sikeres szereplésének receptjét. Egyszerűen hangzik, mégsem az, főleg annak fényében, hogy milyen mélyről indult jelenlegi útjára az 1966-ban alapított, 12 egyéni és 8 konstruktőri vb-címével az F1 egyik legnagyobb múltú csapatának számító formáció.
A nagy-britanniai Wokingban székelő istálló 2012 végén, Lewis Hamilton távozása után került leszállóágba. Két további évig még vegetáltak a Mercedes partnereként, majd a gyári háttér reményében belevágtak a Honda-kalandba, amely a sportág históriájának egyik legcsúfosabb kudarcát hozta. A hároméves együttműködés során a McLaren önmaga paródiájává vált, pontszerzéseik eseményszámba mentek, ráadásul két ízben, 2015-ben és 2017-ben is csak a 9. helyen zárták a konstruktőri versengést, ami valóban történelmi mélypontnak számított.
A katasztrofális szerepléssel párhuzamosan a tulajdonosi kör durva hatalmi harcot vívott egymással, amelynek hatását egészen a közelmúltig nyögte az alakulat.
Miután a legendás vezér, Ron Dennis belebukott a bahreini és szaúdi részvényesekkel vívott csatározásba, az arab tulajdonosok 2016 végén az autósportmániás amerikai marketingszakemberre, Zak Brownra bízták a cégcsoport irányítását.
Brown az évek során kiemelkedő eredményeket ért el saját ügynökségével, óriásvállalatok szponzorációs programjait működtette az F1-ben és a motorsport más műfajaiban, a McLaren vezetőjeként viszont a kezdeti időkben inkább emlékeztett egy nagypapára,
aki épp ismerkedik az unokáitól kapott okostelefonnal, mint egy professzionális csapatvezetőre. Ebből az sült ki, amire számítani lehetett: az érdekérvényesítő képességét rendszerint kimaxoló Fernando Alonso olyannyira szorosra fűzte a szálakat a vezérigazgatóval, átnyúlva a versenyistálló irányításával megbízott Eric Boullier feje felett is, hogy a paddockban akkoriban elkönyvelt tény volt, a spanyol nem csupán pilóta, hanem csapatfőnök is a McLarennél.
Brown mindent a versenyképtelen autóba végképp belekeseredő kétszeres világbajnok kényének-kedvének rendelt alá: mérnökök tucatszámra jöttek-mentek, a rövidtávú előrelépés reményében 2017 végén kiléptek a Honda-szövetségből és a Renault erőforrásaira váltottak, Boullier helyett pedig a végképp súlytalan Gil de Ferrant ültették a csapatvezetői székbe.
Amikor Alonso 2018 végén mégis távozott, már éreztették hatásukat azok a bizonyos rövidebb távú előnyök, de semmilyen garancia nem mutatkozott arra, hogy nem süllyednek a vissza a mélységbe. Pláne, hogy Brown a csapatvezetősdi közben éppen azon a fronton nem villantott, amit a legjobban vártak tőle: szakmai előélete alapján joggal lehetett arra számítani, hogy tehetős szponzorokkal erősíti meg a különítményt, nagy durranás helyett viszont csupán aprópénzt sikerült a konyhára hoznia, s bár mély anyagi krízisről nem lehetett beszélni, a csapat nem dúskált a javakban.
Ekkor történt meg az a fordulat, ami – utólag visszatekintve – kulcsfontosságúnak bizonyult, s amivel Brownnak sikerült kivívnia rutinos rókának számító paddock-legendák tiszteletét is.
Az amerikai felismerte, hogy a helyzet kizárólag akkor stabilizálható, javítható tovább, ha szakít az addigi gyakorlattal és nem ragaszkodik görcsösen a versenycsapat felügyeletéhez,
hanem rábízza azt egy vérbeli profira, aki ismeri a szakma minden csínját-bínját. Nem tudni pontosan, hány kiszemelt volt a listáján, de a választása Andreas Seidlre esett, akinél jobbat aligha találhatott volna. A német szakember mérnökként és vezetőként is széleskörű tapasztalatokkal érkezett, hiszen a Porsche roppant sikeres LMP1-es programját vezette, korábban a BMW kötelékében mérnökként egy évtizedet húzott le az F1-ben, de hozzátette a magáét ahhoz is, hogy a bajor gyártó 2012-ben azonnal bajnoki címet szerezve tért vissza a DTM-be.
A 45. születésnapját január elején ünneplő Seidl tipikus német mérnökember, ám a jobbik típusból: csendes, roppant alapos és munkamániás, mégis végtelenül emberi. Kerüli a reflektorfényt, emiatt a külvilág számára kissé visszahúzódónak tűnhet, valójában azonban nyitott, jól kommunikál és még a humora is remek. Olyan vezér, aki ha kell, szónokol, de inkább a hozzáértésével, a munkabírásával és az alázatával igyekszik motiválni a környezetét.
A problémák labirintusában bolyongó McLarennek éppen egy ilyen menedzserre volt szüksége, aki nemcsak beszél a bajokról, hanem szakértelemmel és tapasztalattal felvértezve azok mélyére is ás, majd irányt mutat és a lehető leghatékonyabb megoldás felé tereli a társaságot. A külső szemlélőknek is szemet szúrt, hogy
miután 2019 májusában hadrendbe állt, alig néhány hét alatt a McLaren légköre egészen megváltozott.
A szakvezető hamar megtalálta a közös hullámhosszt a néhány hónappal korábban összeállt, a sikerekhez példás lendülettel, tökéletes szinergiával hozzájáruló Carlos Sainz és Lando Norris alkotta párossal, majd a különítmény többi munkatársával is. Az előző években jobbára csak vegetáló formációba egy csapásra élet költözött és a futamról futamra történő javulás eredménye az lett, hogy felkapaszkodtak a konstruktőri tabella 4. helyére.
„Andreas érkezése előtt is volt némi előrelépés, de teljesen nyilvánvaló, hogy mióta velünk van, azóta sokkal nagyobb a stabilitás, jóval tisztább az irány, amerre a csapatnak haladnia kell a jövőben – mondta a csapatfőnökről az idei évtől már a Ferrarinál versenyző Sainz, aki korábban a Toro Rossónál és a Renault-nál pallérozódott, így bőven van viszonyítási alapja. –
Nagyon jó vezető, aki tisztán és egyértelműen fogalmaz, ugyanakkor nagyon jól tudja, hogyan akarja vezetni az istállót. Tiszteletre méltónak tartom azt, hogy mennyire átláthatóan irányít és mennyire döntőképes.
Őszintén szólva alig néhány hónap alatt is nagyon sokat tanultam tőle, például arról, hogyan legyek kemény, amikor keménynek kell lenni, vagy épp arról, hogyan kell a mai F1-ben csapatot építeni úgy, hogy előretekintünk a következő két-három évre is. Nagyon tisztelem, élveztem a közös munkát!”
Az F1 borzalmasan bonyolult világában a sikert soha nem lehet egyetlen embernek tulajdonítani, azonban a McLaren példája is tökéletesen mutatja, hogy amikor nem a megfelelő ember kezében van a karmesteri pálca, az jócskán vissza tudja vetni az egész organizáció tevékenységét. Mióta Seidl viszi a szakmai oldalt, Brown is jóval hatékonyabb: némi ügyeskedéssel megteremtette a pénzügyi túlélés feltételeit, több szponzort is verbuvált, ráadásul a tavalyi év végén megtörtént az első igazán nagy dobás is.
Az idényzáró Abu-dzabi Nagydíj hétvégéjén derült ki, hogy a versenyistálló iránt érdeklődő amerikai befektetők Brown közbenjárására konzorciumot alakítottak és 185 millió fontért megvásárolták az alakulat 15 százalékát, 2022 végére pedig várhatóan 33 százalékra növelik majd a tulajdonrészüket. A dolgok wokingi alakulása szakmai berkekben is gondolatot ébresztett, így egyre többen vetik fel, hogy a Ferrarinak is a másik nagy múltú csapat példáját. A mérnökként már sokszor bizonyított Mattia Binotto csapatfőnöki ténykedése alatt a Scuderia látványosan hanyatlik, a kritikusok pedig egyre többször hangoztatják: az lenne a legjobb, ha visszatérne az eredeti szerepköréhez, ahol jóval több hasznát vennék, a csapatfőnöki feladatokat átadná valakinek, akinek testhezállóbb lenne ez a feladat.
Szokványosnak a legkevésbé sem mondható, hogy egy F1-es csapatfőnök egy futballcsapatot és egy vezetőedzőt állítja maga elé példaként, Andreas Seidl viszont nem titkolja: az FC Bayern München megszállott rajongójaként a bőrnadrágosokat és trénerüket, Hansi Flicket tekinti a leginkább követendőnek. Az 55 esztendős futballszakember 2019 novemberében, néhány hónappal Seidl hivatalba lépése után állt a krízishelyzetben lévő Bayern élére, amelyet rövid idő alatt a futballtörténelem egyik legveszedelmesebb, bajnokságot, kupát és Bajnokok Ligáját nyerő gárdájává alakított.
Flick azt adta meg a klubnak, amire abban a helyzetben a legnagyobb szükség volt: bizalmas kapcsolatot alakított ki az idősebb és a fiatalabb játékosokkal, valamint mindenki mással is, akik a keret előmeneteléért dolgoznak, kortól, származástól függetlenül. Seidl nemrégiben az F1 hivatalos podcastjében is beszélt arról, hogy felnéz Flickre amiatt, amilyen menedzsmentfilozófiát alakított ki:
Magam is hasonló módon igyekszem hozzáállni a munkámhoz. Egy F1-es istálló is egy hatalmas sportcsapat, jómagam pedig mind a 6-700 munkavállalónkat a csapat tagjának tekintem”
– fogalmazott a szakvezető. Lando Norris, a különítmény ifjú tehetsége Sainzhoz hasonlóan megerősítette, hogy Seidl módszerei tökéletesen működnek: „Az különösen tetszik, hogy nem él vissza a csapatfőnöki tisztséggel – mondta érdeklődésünkre a fiatal brit. – Mindenkit jól ismer a csapatban, a szerelőkkel és a mérnökökkel is nagyon jó a kapcsolata, ráadásul egyfolytában azon dolgozik, hogyan lehetne kihozni mindenkiből a legjobbat. Hogyan? Mindent persze nem árulhatok el, de sok mindent tesz ezért. A munkamorálja például ilyen. Az, ahogyan megpróbál elérni bizonyos dolgokat. Nem mindig minden annyira nyilvánvaló, ahogyan az kívülről tűnik, sok dolog zajlik a háttérben, amiket meg kell próbálni összehangolni. Sokat tanultam tőle arról, hogyan lehet összerakni minden apróságot, ami a segítségemre lehet. A hozzáállásával, a hatékonyságával szinte újraélesztette a csapatot és nem csak én tanultam sokat máris tőle, hanem szerintem mindenki más is.”
Noha a 2020-as harcok közepette már Brown is egyre többször ismerte el a nyilvánosság előtt, hogy Seidl tökéletes vezető a McLaren számára, aki sokat hozzátett a feltámasztási folyamathoz, maga az érintett kínosan ügyel arra, hogy soha, még privát háttérbeszélgetések során se helyezze előtérbe saját magát.
Ez nem csak rólam szól, hiszen ebben a sportban óriási erőfeszítésre van szükség az egész csapat részéről
– mondta szerényen a szakvezető, amikor lapunk az előrelépésben betöltött szerepéről kérdezte. – Nyilvánvalóan nagyon boldog vagyok amiatt, hogy látom, mire vagyunk képesek együtt, de tudom azt is, hogy milyen rengeteg munka vár ránk. Megvan a tervünk, hogyan akarunk haladni tovább az előrelépéshez vezető úton, de azzal is tisztában vagyunk, hogy az F1-ben nincs varázslat, időre van szükségünk ezek megvalósításához.”
Az előző idény konstruktőri bronzérme megmutatta, hogy a McLaren csapatként éles helyzetben, komoly küzdelemben is megállja a helyét. Az irány jó, idén pedig – elméletileg – csak jobban alakulhatnak a dolgaik.
A szabályrendszer nem változik, érkezik viszont egy futamgyőztes, jó formában lévő, komoly lendületet ígérő pilóta Daniel Ricciardo személyében,
egy jókora adag pénz az amerikai befektetők részéről, s ami a legfontosabb: a Mercedes erőforrás, amelynél jobbat jelenleg nem álmodhatnak a versenyautóik hátuljába. Seidl BL-trófeát vélhetően nem nyer majd a maga Bayernjével, viszont arra lehet sanszuk, hogy újabb meglepetésekkel, jobb esetben futamgyőzelmekkel lepjék meg a szurkolókat.