A leglehetetlenebb F1-es győzelem rekordja még nem Hamiltoné

Egy brit pilóta 36 évesen állította fel a leghátrébbról indulva szerzett győzelem rekordját a Forma-1-ben. Lewis Hamilton most ugyanennyi idős, de honfitársa, John Watson közel négy évtizedes csúcsát idén nem, és talán később sem adhatja át a múltnak, mert ahhoz legalább 22 indulóra lenne szükség egy futamon. Hogy valósult meg a történelmi bravúr?

Az F1 előző szezonjában két hatalmas meglepetésgyőzelem is született Pierre Gasly és Sergio Pérez révén. Utóbbit még különlegesebbé tette, hogy a mexikói a futam egy pontján az utolsó helyen tanyázott, a The-Race gyűjtése alapján ilyen szituációból rajta kívül csak négyen diadalmaskodtak a történelemben.

Az 1983-as Nyugat-amerikai Nagydíj rajtja. A későbbi győztes nem fért fel az első kanyarnál készült képre Forrás: Getty Images/Paul-Henri Cahier

Mégis előfordult egy alkalommal, hogy valaki még kilátástalanabb helyzetből, konkrétan a 22. (de nem utolsó) pozícióból, a kvalifikáción megszerzett rajtkockájából verekedte az élre magát. Hogy ki és mikor hajtott végre ilyen bravúrt? John Watson az illető, és 1983-ba, a szezon második futamára kell visszaugrani az időben.

Egy nagy nyargalást már bemutatott, és majdnem bajnok is lett

Akik nem látták versenyezni, azoknak jórészt az 1990-es évek eurosportos közvetítéseiből lehet ismerős Watson. Nem tartozik az F1 történetének leggyorsabbjaiként emlegetett pilóták közé, de karrierje során öt nagydíjat nyert meg, és 1982-ben holtversenyben második lett a bajnokságban a McLarennel.

Ráadásul az öt diadalából négy igazán emlékezetes: ő aratta a Penske-csapat fennállásának egyetlen, valamint egy szénszálas vázból épített autó első győzelmét (1976, 1981). Továbbá hozzá fűződik a leghátsóbb rajthelyről szerzett győzelem, aminek rekordját először 1982-ben Detroitban vette át Jackie Stewarttól (ekkor a 17. helyről nyert), majd 1983-ban az USA másik városi pályáján, a Los Angeles közelében található Long Beachen 36 évesen rátett még egy lapáttal.

John Watson öt F1-es nagydíjat nyert meg Forrás: Getty Images/2007 Getty Images/Tony Duffy

A szívómotoros McLaren színeiben Watson csak 22. lett a Nyugat-amerikai Nagydíj időmérőjén, egy hellyel megelőzve csapattársát, Niki Laudát. „Ron [Dennis csapatfőnök], John Barnard [főtervező] és a Marlboro-góré John Hogan megnyúlt arccal fogadott bennünket. Azt gondolták, megvénült sofőrök vagyunk" – nyilatkozta Watson a Motorsport Magazine-nak.

A gyenge szombati szereplést a gumik okozták – van, ami sosem változik. Abban az évben három gyártó szállított a csapatoknak, a Goodyear, a Pirelli és a Michelin, a McLaren történetesen az utóbbi partnere volt.

A Ferrarik szerezték meg az első rajtsort Forrás: Getty Images/Paul-Henri Cahier/Paul-Henri Cahier

„Azok az abroncsok jobban illettek ahhoz az energiához, amivel a turbós Renault-k hátsó tengelye forgott – mondja Watson – Ráadásul Long Beachen a pálya egy része betonból készült, amin nem tudták működésre bírni a gumikat, mert az autónk nagyon finoman bánt a hátsókkal, főleg időmérős beállításokkal".

A Michelin többi ügyfele sem villogott, a legelőrébbről induló, a vb-címért harcoló Alain Prost is csak 8. volt a rajtrácson.

Utolsó pár, előre fuss!

A táv első harmadában az élen haladó Patrick Tambay Ferrariját rendületlenül kergette a williamses Keke Rosberg, és szorosan követték őket még jó néhányan libasorban. Bár a vonalvezetés tartalmazott hosszabb gyors szakaszokat, az előzés nehéz volt a betonfalak közt.

A bátor kísérletek megmutatták, mennyire: néhány perc leforgása alatt alaposan átrendeződött a mezőny. A 23. körben Jean-Pierre Jarier kigolyózta Michele Alboretót a 4. helyről, majd két kör múlva összeakadt Rosberggel, ami mindkettejük autóját menthetetlenül megrongálta. Ez speciel pont az után történt, hogy Rosberg türelme elfogyott és előzési lehetőséget szimatolva kiütötte Tambayt az egyik hajtűnél.

Az 1. helyezett Patrick Tambay menekül Keke Rosberg elől, de üldözője kiejtette Forrás: Getty Images/Paul-Henri Cahier/Paul-Henri Cahier

A fű alatt lopakodó McLarenek ezalatt a 12-13. helyről feljöttek a 3-4. helyre, Jacques Laffite, Riccardo Patrese mögött mintegy 20 másodperc hátrányban.

Amíg a biliárd el nem kezdődött az élbolyban, senki sem figyelt rájuk, de hirtelen komoly tényezővé váltak. A kieséseken túl önerőből is javítottak a pozíciójukon, apránként bedarálták a középmezőny lemorzsolódó tagjait.

„Ahogy haladt a verseny és bemelegedett a gumi, kézen fogva haladtunk előre. Niki ment elöl, én közvetlenül mögötte – mondta Watson – Elhatároztam, hogy nem fog legyőzni, és végül meg is előztem".

Elég messziről vetődtem be mellé, de Niki tudta, hogy ha rászántam magam a támadásra, semmi sem állíthat meg. Utána nem tudott visszavágni, szinte jóváhagyta a végeredményt. Ez is része volt a pragmatikus gondolkodásának".

Hozzátette, csapattársa utólag arról beszélt, görcs állt a lábába, és hitt neki, mert szerinte nem volt szüksége kifogásokra.

John Watson az 1983-as Nyugat-amerikai Nagydíjon Forrás: Getty Images/Paul-Henri Cahier/Paul-Henri Cahier

Az események annyiból nem érhették meglepetésként a riválisokat, hogy a szezon első versenyén, Brazíliában hasonló forgatókönyv zajlott: Lauda és Watson szintén előre kúszott a 9. és a 16. helyről, csak míg előbbi másodikként végzett, utóbbi ugyaninnen kiesett motorhiba miatt.

Ahogy kiürült előttük a pálya, a McLarenek immár Watson-Lauda sorrendben Laffite és Patrese nyomába eredtek.

Körönként több mint egy másodpercet hoztak rajtuk; ahogy könnyült a tank, fokozták a tempót, miközben az üldözöttek köridői stagnáltak.

Patrese eltűnt az útból, amikor Laffite sikertelen támadása során lecsúszott a bukótérbe, de a francia így sem kerülhette el a végzetét, Watson és Lauda a 45. körben megelőzte. Újabb fordulat már nem történt, Watson vezetésével a McLarenek hatalmas előnnyel nyertek, Laffite lelassuló Williamsét pedig a ferraris René Arnoux is megelőzte.

Ünneplés a dobogón Forrás: Getty Images/Bernard Cahier/Bernard Cahier

„Higgyék el, megmagyaráznám, ha tudnám – nyilatkozta a győztes Watson a helyszínen a hatalmas előrelépés titkáról. – Ez nem olyan volt, mint Detroitban. Ott az elejétől éreztem, hogy a nagyon távoli rajtkocka ellenére nyerni fogok. Itt ez nem volt meg". De néhány részletet később megosztott a siker összetevőiről.

Az első profi F1-es erőnléti edző is segítette

Természetesen ezt tartja élete legjobb versenyének. A Motorsport Magazine-ban kifejtette, hogy a gumiválasztás fontos tényező volt. „A Michelin 05-ös típusa jól bevált nálam, miközben Niki folyton olyasvalamiből próbált előnyt kovácsolni, ami csak keveset hozott a konyhára, viszont csökkentette az alkalmazkodási lehetőségeit a körülményekhez – mondta – Kicsit jobban tapadt az autója az enyémnél, de a mentális erő velem volt, valamint a tudat, hogy a jó öreg 05-ös Michelinek kibírják a távot".

Niki Lauda, Watson mclarenes csapattársa az 1983-as Nyugat-amerikai Nagydíjon Forrás: AFP/Stf

Azonban pácba került azzal, hogy mindezt a sajtótájékoztatón is elárulta, és hogy úgy fogalmazott, „én választottam a 05-t". „Miután visszatértünk Angliába, a McLaren főhadiszállásán sötét felhők gyülekeztek fölöttem. Ron [Dennis] azzal fogadott, hogy John [Barnard technikai igazgató] nagyot csalódott".

Elém tolta a Motoring News friss példányát, aminek szalagcímében az állt, hogy én választottam a gumit. A probléma az, hogy kizárólag a technikai igazgató választja ki őket, ez az ő döntése".

Szintén kulcsfontosságúnak tartja, hogy váratlanul hasznos segítséget kapott a megmérettetésre való felkészülésnél. „Ő volt az első, aki valóban tudományos megközelítést alkalmazott egy autóversenyző erőnléti, táplálkozási és pszichológiai felkészítésében – mondta – Ron Dennis az év elején szólt Niki Laudának és nekem, hogy elege van abból, hogy dollármilliókat költ az autóra, és nekünk, tunya fickóknak is hasonló erőfeszítést kellene tenni. Úgy döntött, hogy Niki edzője, Willi Dungl a csapat teljes értékű tagja lesz, és harmadoljuk az ezzel járó költségeket magunk között".

„A Brazil Nagydíj után Nikivel és Keke Rosberggel Dél-Afrikába kellett volna mennünk a Marlboróval reklámozni, de néhányan jelezték, hogy nem lenne túl jó, ha [britként] Argentínába megyek kilenc hónappal a Falkland-szigeteki konfliktus után. Így hát nem utaztam el".

John Watson egy 2017-es eseményen Forrás: 2017 Getty Images/Charles Coates

„Helyette egyből Kaliforniába mentem, ahol Willi Dungl egy héten át csak velem foglalkozott, mielőtt Niki visszatért Dél-Amerikából. A kondícióm javult, továbbá a futótechnikám, a pulzusom, a regenerálódásom is – magyarázta – Mentálisan szintén sokat erősödtem. Úgy érzem, sokat fejlődtem abban a két hétben a Long Beach-i futam előtt".

Willi látta bennem a potenciált és a bennem keltett erőt. Utólag elárulta, tudta, hogy nyerni fogok".

Watsonnak ez volt az utolsó diadala, egyben teljes idénye is a Forma-1-ben. 1984-re az ígéretek ellenére nem kapott új szerződést a McLarentől, a Lotus pedig hiába hívta, oda nem akart igazolni.

Hogy önerőből, Keke Rosberg akciósorozata nélkül is nyert-e volna Long Beachen, nyilván sosem tudjuk meg, de a rekordja máig él. Azóta Rubens Barrichello (2000, Német Nagydíj) és Kimi Räikkönen (2005, Japán Nagydíj) szerezte a leghátrébbról aratott győzelmet, a 17., illetve 18. helyről.