Amikor összeomlik a boldognak és biztonságosnak hazudott élet

Nagy sikerrel mutatta be 1973-ban a svéd televízió Ingmar Bergman 6 részes tévéjátékát – majd nem sokkal később, 1974-ben a mozikba került a közel ötórányi műsorfolyamból készült, 167 percesre "rövidített" filmdráma is –, amelyben a világhíres rendező egy látszólag boldog és kiegyensúlyozott házaspár példáján keresztül igyekezett bemutatni a párkapcsolati válságok legjelentősebb okát: azt, amikor a házasság kölcsönös elfogadás és szeretet helyett személyes érdekekre és alapvető hazugságokra épül. A Jelenetek egy házasságból: Ingmar Bergman felkavaró drámája egy házasság kudarcáról.

Nem sokkal azután, hogy a svéd állami televízió (Sveriges Television AB) 1973 áprilisában műsorra tűzte Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból című sorozatának első részét (a 6 epizódot egészen pontosan 1973. április 11. és május 16. között sugározták), a svéd sajtó arról számolt be, hogy az adás idején az országban az utcák jóformán elnéptelenedtek, mert a felnőtt lakosság nagy részét (az akkor 8 milliós országból 3,5 millió főt) odaszögezte a készülékek elé Marianne és Johan házasságának kálváriája. Másfél évvel később már arról szóltak a híradások, hogy 1974-ben, amikor a moziváltozatot is bemutatták, kiugróan megnőtt a válások száma Svédországban (1973 és 1974 viszonylatában 2 ezrelékről 3,3 ezrelékre – azaz: 1973-ban 16 ezer, egy évvel később 27 ezer bontóper volt), s a statisztika kedvezőtlen alakulásának egyik okaként sokan Bergman tévéjátékát is megnevezték.

Jelenetek egy házasságból (Liv Ullmann és Erland Josephson)
Fotó: Cinema 5 Distributing

Ugyanakkor a svéd lapok arról is beszámoltak, hogy 1974-re a házassági párterapeutáknál az egy évvel korábbi 3 hetes várakozási idő 3 hónapra nőtt. Tehát, ha valóban volt ok-okozati összefüggés Bergman alkotása és a svéd válások megnövekedett száma között, akkor lennie kellett efféle kapcsolatnak a rendbe hozott házasságok (kevésbé mérhető) volumenét illetően is – azaz: a Jelenetek egy házasságból "modell-értékű" párjának aprólékosan bemutatott traumája legalább annyi embert késztetett arra, hogy megmentse a házasságát, mint ahányat megerősített magánéleti kudarcélményéből fakadó szabadságvágyában.

Jelenetek egy házasságból: a modern párkapcsolatok kudarca?

Kétségtelen, hogy Bergman tévésorozatának (és az abból készült mozifilmnek) ma is érvényes, súlyos tanulságai vannak nem is annyira a hagyományosan a társadalom alapjaként szolgáló házasságra, hanem tágabb értelemben: a 20. századi, modern, jólétben kiüresedett, minden kapcsolatában leginkább önmagát vizsgáló és kereső, lelki magányban vergődő emberre vonatkozóan. Mégis túlzás lenne azt állítani, hogy Bergmant valamiféle "népnevelő" szándék vezette volna. A – máskülönben: irodalmi értékű – forgatókönyvet alig három hónap alatt írta meg, ám – ahogy maga Bergman fogalmaz – "egy fél élet tapasztalatai sűrűsödnek benne".

Természetesen a rendező-forgatókönyvíró fél életének tapasztalatai: csak kis részben a házasság intézményéről, és sokkal nagyobb részben az érzelmi analfabetizmusról. Cseppet sem mellékes életrajzi körülmény, hogy Bergman ötször házasodott és négyszer vált el, valamint gyengéd szálak fűzték több (a filmjei által is híressé vált) színésznőhöz, így a Jelenetek egy házasságból női főszereplőjéhez, Liv Ullmannhoz és az ezúttal (rendkívül fontos) mellékszerepet játsszó Bibi Anderssonhoz is.

Ahogy az is fontos életrajzi tény, hogy Bergman utolsó házassága (a Három naplóban részletesen dokumentált buktatók és érzelmi viharok ellenére) végeredményben korántsem nevezhető kudarcnak: az akkor már házas Ingrid von Rosennel 1957-ben ismerkedett meg, 1971-ig kisebb-nagyobb szünetekkel tartottak fenn viszonyt (1959-ben született lányuk: Maria von Rosen írónő), majd összeházasodtak és egészen Ingrid von Rosen 1995-ben bekövetkezett haláláig együtt éltek.

Mindezekből minimum két fontos következtetés vonható le. A Jelenetek egy házasságból esetében halmozottan igaz, amit Bergman állított: "minden filmem mögött gyakorlati és konkrét valóság húzódik meg". Öt házasság és több felkavaró viszony személyes tapasztalait, érzelmi és morális kudarcait sűrítette a forgatókönyvbe. Ugyanakkor a legkevésbé sem igaz az, amit számos magyarázója állít, miszerint a tévéjátékkal Bergman célba vette volna a házasság intézményét, bemutatva a hagyományos családmodell álszent mivoltát – a Jelenetek egy házasságból két olyan ember története, akiknek nem sikerül szeretettel kitölteni a házasság kereteit, és rádöbbennek, hogy érzelmi éretlenségükben magányra kárhoztatták magukat és egymást, s hogy kompromisszumokra alapozott életük tele van elfojtással és hazugságokkal.

Jelenetek egy házasságból
Fotó: Cinema 5 Distributing

Ráadásul már rögtön a történet elején, az első jelenetben kiderül, hogy még csak nem is szerelemből házasodtak össze. A 35 éves, családjogász Marianne (Liv Ullmann) és a 42 éves, a Pszichotechnikai Intézet docenseként dolgozó Johan (Erland Josephson) 10 éve házasok, az otthonukban adnak interjút, kiöltözve, kissé feszengve igyekeznek a legjobb benyomást kelteni, mintha házasságuk valóban ideális lenne. Majd megismerkedésük körülményeit, korábbi párkapcsolataikat megemlítve Marianne kifejti az őket kérdező riporternőnek:

Mindketten viharvertek és magányosak voltunk, így én azt javasoltam, hogy tartsunk össze. Bizony. Nem voltunk szerelmesek, csak szomorúak

Persze, a szerelem hiányától függetlenül még valóban olyan lehetne Marianne és Johan házassága, amilyennek mutatni szeretnék, és amilyennek a környezetük is látja, ezért 10 éven keresztül el is hiszik, hogy majdnem eszményi házasságban élnek.

De Marianne vallomása a szerelem hiányáról árulkodó a későbbi mélypontokat illetően, amelyet Johan (a történet végén, de mintegy a cselekmény mottójaként) úgy összegez: "érzelmi analfabéták vagyunk", és amely hiányosság (minden kialakult kötődés és felelősségérzet ellenére) hosszú távon élhetetlenné teszi számukra a házasságukat, amelyet talán mindvégig elkísért a Marianne által említett magány és szomorúság.

A biztonságigény és a meggyőződés, nem pedig a szeretet hozta létre szövetségüket, egy olyan korban, amikor az értelem felülkerekedett az érzelmeken, csakhogy az óhatatlanul felszínre törő, elfojtásokból táplálkozó érzelmek szétrepesztik ezt az értelmi alapon született szövetséget. Bergman szándéka szerint a tévéjáték központi témája az, hogy a "biztonság polgári eszménye" megrontja az emberek érzelmi életét: féltik a biztonságukat, ezért rettegnek az érzelmektől, végül ez a kettős szorongás alámossa az életük alapjait.

A Jelenetek egy házasságból forgatókönyvének előszavában így fogalmaz:

Johan és Marianne a konvencióknak és az anyagi biztonság ideológiájának gyermekei. Soha nem érezték polgári életmódjukat nyomasztónak vagy hamisnak.Beleilleszkedtek egy szokásrendszerbe, amit készek továbbvinni. Korábbi politikai aktivitásuk is inkább ennek megerősítése, mintsem cáfolata. Az első jelenetben szép képét adják a csaknem ideális házasságnak, s egyúttal szembesülnek egy másik, megátalkodottan rossz kapcsolattal. A maguk csendes módján meg vannak győződve róla, hogy ők mindent a lehetõ legjobban oldottak meg. Csak úgy ontják magukból az elkoptatott közhelyeket és a jó szándékú együgyűségeket.

A közhelyekből, a társadalmi szokások (önismereti hiányból táplálkozó) félreértéséből, hamis illúziókból és élethazugságokból tákolt vár már azelőtt összeomlik, hogy a harmadik epizódban Johan bejelentené, másba szerelmes, és a házasságuk annak ellenére nem építhető újra, hogy a férfi kiábrándul szeretőjéből – a mélyponton (ötödik epizód) a házaspár minden elfojtott dühe és csalódottsága agresszívan tör a felszínre.

Sőt, Johan és Marianne mélyebbre süllyed egymás lelki (és fizikai) gyötrésében, mint az első jelenetben "pokolbéli kontrasztpárként" szerepeltetett Katarina (Bibi Andersson) és Peter (Jan Malmsjö), hogy aztán évekkel később kiderüljön, Marianne és Johan új házasságaikban, mások oldalán sem találják a helyüket, de legalább már gyarapodott önismeretük, képessé válhatnak mások szeretetére (Marianne hosszú idő után először hallgatja meg az anyját), vagy legalábbis felismerik, hogy a szeretet olyan ajándék, amellyel ők képtelenek voltak mindaddig bánni.

Bár szó sincs happy endről, a Jelenetek egy házasságból végén a felek – nem mellékesen: két közös gyerek szülei – közelebb kerülnek egymáshoz, annak ellenére, hogy elváltak.

A Jelenetek egy házasságból erőteljes kamaradráma, jóformán mindvégig két főszereplőjére koncentrálva, dokumentumfilm-szerűen mutatja be nő és férfi közös és egyéni fejlődését – személyes tapasztalatokból táplálkozva, de (amint az a felvezetőből kiderült) olyan kérdéseket megfogalmazva, amelyek rengeteg embert foglalkoztatnak, legfeljebb a mindennapok szürke homokjába dugva a fejüket, odáig sem jutnak a következtetéseket illetően, mint Bergman és hősei.

A tévéjátékban feltárt, kapcsolat-ellehetetlenítő "érzelmi analfabetizmus" kérdése, szomorú, de ötven évvel később sem vesztett aktualitásából, nem véletlenül készült el 2021-ben az amerikai remake (aminél viszont, ha már a közelmúltból keresünk amerikai "párhuzamokat" – és nem elégszünk meg Woody Allen bármely komolyabb hangvételű drámájával – sokkal jobb az ugyancsak bergmani ihletésű, de mégis egyedi Házassági történet).

S ha már itt tartunk, a Jelenetek egy házasságból sem nélkülözi az előzményeket – a házasságot témául választó irodalmat, színpadi drámát illetően elég Goethe Vonzások és választások, Strindberg Haláltánc, Ibsen Nóra (épp ezt nézik meg a színházban Bergman sorozatának hősei, cseppet sem véletlenül) vagy későbbről Albee Nem félünk a farkastól (amelyből Mike Nichols rendezett 1966-ban felkavaró filmet) című műveire gondolni.

De még szűkebben, a polgári társadalmak érzelmi hanyatlását eleve a strindbergi és ibseni "skandináv modernizmusból" következtető Bergman szinte összes filmjében valamilyen formában az emberi együttlétezés lehetetlenségei, az emberi (így a nő és férfi közötti) tartós kapcsolatok buktatói kerültek a középpontba, igaz, rendre valamiféle kedvezőtlen külső körülmény (betegség, halál, háború, járvány etc.) hatására fokozódik a szereplők érzelmi bénultsága, vagy válik elkerülhetetlenné a szembenézés az igény és a kudarc gyötrelmeivel.

Még a bergmani életműben a Jelenetek egy házasságból közvetlen előképének tekinthető Érintésben (1971) is kívülről érkezik: a holokauszt-túlélő, így tulajdonképpen gyökerek nélküli, önmagával viaskodó, szélsőségesen érzelmes izraeli-amerikai archeológus (David Gould) képében, akibe beleszeret a tradíciókban nevelkedett és azok szerint élő, és mindaddig racionálisan gondolkodó családanya Karin (Bibi Andersson).

Érintés (Bibi Andersson és Elliott Gould) 

Az Érintésben a hagyományos svéd polgári élet kerül szembe az "egzotikus" gyökértelenséggel, valamint a boldogtalanná vált házasság a váratlanul betolakodó, de őszintén tiszta szerelemmel. A Jelenetek egy házasságból már az efféle "külső tényezőket" is elhagyja, Marianne és Johan kudarca nem fogható még egy harmadik személy beavatkozására sem. Nem véletlen, hogy a szeretők, új házastársak nem is bukkannak fel, csak a párbeszédekben esik szó róluk, mert Johan viszonya Paulával csupán tünet, de nem a romlás kiváltó oka: szó sincs új szerelemről, a házasságtörés csak elkeseredett pótcselekvés, közhelyes (és konvencionális) kitörési próbálkozás a már élhetetlenné vált kapcsolatból, olcsó gyógyír az életválság pánikbetegségére.

Persze, Bergman nagyon is foglalkozik a társadalmi környezettel, sőt le is szűkíti a kört a svéd viszonyokra az Érintésben még jelen lévő "külső körülmény" kizárásával, de a kudarc okait nem elsősorban a társadalmi környezetben keresi, hanem sokkal mélyebben: az emberi lélekben.

Ugyanakkor a fürkésző arcközeliket leszámítva (az operatőr az ezúttal is zseniális Sven Nykvist) a Jelenetek egy házasságból alig hasonlít a korábbi Bergman-filmekre. Nincs stilizáció, hiányzik a "megszokott" bergmani szimbólumhasználat, a látványban is tobzódó metafizikai játék. És ez nem csupán a svéd televízió által szűkre szabott költségvetésből következik. Az élet valóságát hangsúlyozó dokumentum-jelleg miatt a néző figyelme mindvégig a két szereplőre és a párbeszédeikből kibomló gyakorlati valóság konkrétumaira összpontosul, a lelki mélységet Bergman tehát a hétköznapok felszínén ábrázolja, de nem felszínesen pszichologizálva, hanem épp ellenkezőleg, tárgyilagosan és közérthetően, de keresetlen közvetlenséggel.

Jelenetek egy házasságból
Fotó: Cinema 5 Distributing

És épp ennek a keresetlen közvetlenségnek is köszönhető, hogy a sorozat végén Bergman nem kínál a nézőnek kézenfekvő megoldást, így happy endet sem Marianne és Johan kapcsolatát illetően. De a Jelenetek egy házasságból szereplőinek sorsa nem hagyta nyugodni.

Valahogy megszerettem ezt a két embert, míg velük foglalkoztam.Eléggé ellentmondásosak lettek, néha félénkek, gyerekesek, néha egészen felnőttek. Rengeteg butaságot összebeszélnek, néha meg valami okosat mondanak. Félénkek, vidámak, önzők, buták, kedvesek, okosak, önfeláldozók, ragaszkodók, mérgesek, szelídek, szentimentálisak, kiállhatatlanok és szeretetre méltók. Egyszerre

– írta Bergman a sorozat forgatókönyvének előszavában. Aztán először 1980-ban a mellékszereplő Peter és Katarina sorsát bontotta ki a Jelenetek a bábuk életéből című felkavaró házassági drámájában, majd utolsó filmjeként, 2003-ban a Sarabande című tévéjátékban visszatért Johan és Marianne történetéhez, bemutatva azokat a szereplőket is, akikre a felek a Jelenetek egy házasságból idején nem gondoltak, mert csak magukkal foglalkoztak: a gyerekeket – és az unokákat.

Ha úgy tetszik, a három alkotás laza trilógiát képez, amelyet ugyanaz tart össze, ami a szereplőket elválasztja egymástól: a szeretetre való igény, és a félelem a szeretetre való alkalmatlanságtól.