Sok mindent leírtunk már az elmúlt másfél hétben, de azt még nem, hogy
a magyar csapat az Európa-bajnokság eddigi majdnem összes meccsén megnyerte a második félidőt.
(Még az ellen a Norvégia ellen is, amely legyőzött bennünket. Csak a dánok elleni második félidőt vesztettük el.) Csak ez a tény olyan mentális és fizikális erőt mutat, amelyet nemcsak, hogy magyar férfi (vagy női) kézilabdacsapattól nem láttunk, hanem ha megnézzük a többi csapatjátékot, akkor is nagyítóval kellene keresnünk egy ehhez fogható teljesítményt.
Talán az 1999-es firenzei férfi vízilabda Európa-bajnokságon láttunk valami hasonlót, de ebben sem vagyunk biztosak. Ráadásul itt most már nem csak arról van szó, hogy
egy kifutott meccse, vagy csodameccse lett volna ezen a tornán Magyarországnak.
Itt egy 10 napja tartó eseményen mutatott fantasztikus játékról van szó, amelynek áldozata lett Oroszország, Dánia, Izland és Szlovénia. Norvégia nem, de aki figyelte vasárnap a szlovénok legyőzése után Gulyás István szövetségi kapitányt, akkor hallhatta, hogy a szakembernek volt egy olyan félmondata a tévében: „...a norvég meccset talán elengedtük."
Ha így történt, ha nem, Szlovénia legyőzése sokkal fontosabb volt, mint a norvégok elleni mérkőzés. Hiába vertük volna ugyanis meg a skandinávokat, ha nem sikerül a szlovénok legyőzése. Mert nekünk ők voltak a közvetlen riválisaink. Szlovénia ugyanúgy az egyik olimpiai selejtezős helyre hajt, mint Magyarország.
Norvégia ebből a középdöntőcsoportból el fogja vinni az egyik elődöntős helyet (jelen állás szerint elsők, és biztosan ott lehetnek Stockholmban), a második továbbjutó helyért pedig Magyarország is harcban van. Ennél nagyobb dolog aligha történhetett volna ezzel a csapattal Svédországban.
Miközben az elődöntőről álmodozunk, szögezzük le, hogy
még nem értünk oda,
de az olimpiai selejtezős helyek egyikéért is meg kell még küzdeni. A szlovénok legyőzése tökéletes alapot teremt erre. Nézzük most meg, mi vár ránk kedden és szerdán, amikor az Eb leggyilkosabb része következik, ezek pedig sok kérdést vetnek fel.
Jelen pillanatban Magyarország mellett Izland, Szlovénia és Portugália is harcol az olimpiai selejtezőért és a továbbjutó helyekért. Izlanddal és Szlovéniával szemben előnyben vagyunk, mert legyőztük őket. Ha ezekkel a csapatokkal a középdöntő végén pontazonosságban leszünk, az nekünk kedvez.
Portugáliát, azok után, hogy hazai pályán 10 góllal legyőzték a svédeket, új kézilabda-nagyhatalomnak kiáltották ki. Izland aztán vasárnap visszarántotta a földre a kétségkívül jó kézilabdát bemutató portugálokat, ez az eredmény (az izlandi győzelem) szintén nekünk kedvező – egyelőre.
Mindenesetre az, hogy mi most ezeken a hasábokon elődöntőről, vagy olimpiai selejtezőről beszélünk, szinte súrolja az abnormalitás határát.
De mekkora öröm, hogy erről beszélhetünk.
A 2017-es franciaországi világbajnokságon (ott a legjobb nyolc közé jutott Magyarország) dr. Csernus Imre személyében pszichológus dolgozott a csapat mellett. Most, Svédországban a szakmai stáb nem kérte a pszichológus segítségét.
Az viszont tökéletesen látszik, hogy az edzők, a szakmai stáb teljes mértékben levette a játékosok válláról a felelősséget.
Ha megnézzük azokat a gólokat, amelyeket Ligetvári Patrik, vagy Nagy Bence, vagy Szita Zoltán lő, azt látjuk, hogy ezek a fiúk mindenféle félelemérzet nélkül állnak bele a lövésekbe.
Ez azért is lehet, mert tudják: ha hibáznak is egy-egy alkalommal, akkor sem kapja le őket egy pillanat alatt az edzői stáb a pályáról. Azok a magyar sportolók, akik Amerikában játszottak bármilyen csapatsportágban, sokszor elmondták már: ott egyáltalán nem divat az, hogy az első hiba után leszedik a pályáról a hibázót. (Erről a női röplabda-válogatott fiatal játékosa, Németh Anett beszélt sokat a magyarországi Európa-bajnokságon 2019 őszén.) Svédországban tényleg az látszik, hogy a játékosok maximálisan élvezik az edzők bizalmát, miközben tudják, hogy
senki sem fog pálcát törni a fejükön, ha hibáznak. Ez adja meg azt az önbizalmat, amelyet magyar csapattól oly ritkán látunk.
Vagy ott van Sipos Adrián esete. A magyar védő Szlovénia ellen az első félidőben két kiállítást is összeszedett. Ennek a tudatában jött vissza a második 30 percre, tudta, hogy nem hibázhat. Még egy kétperces, s az ő meccsének vége. A második félidőre feljavuló magyar védelemben
Sipos úgy játszotta le ezt a szakaszt, hogy nem állították ki,
miközben a védekezésben egészen kiemelkedőt nyújtott. Egyik edzőnek sem jutott eszébe Sipost a két kétperces büntetésével a padra ültetni, mert BÍZTAK BENNE, tudták, hogy meg fogja oldani. Megoldotta. Ez látszik a pszichésen tökéletesen felkészített magyar válogatotton:
itt tényleg nincs olyan ember, aki ne hinne abban, hogy meg tud csinálni olyan dolgokat, amelyekről a szakma, vagy a közvélemény tíz nappal ezelőtt azt hitte, hogy úgysem lehet megcsinálni.
Miközben tehát mindenki a magyar titkot keresi, éppen az imént próbáltuk levezetni azt, hogy miért nincsenek itt nagy titkok. Persze a szlovén meccsen a túloldalon kapitánykodó Ljubomir Vranjes is nagyot akart húzni azzal, hogy a Szeged kiválóságát, Dean Bombacot 45 percen át a kispadon jegelte.
Ez azoknak az edzőknek a sajátossága, akik a saját nagyságuknál is nagyobbak akarnak lenni.
Mire Vranjes rájött, hogy Bombacot mégis fel kéne küldenie, addigra a magyar válogatott átvette a meccs irányítását –
jött is Bombac, de jelképes volt az, hogy pont ez a játékos vesztette el a fejét, és tíz másodperccel a vége előtt kettő percet kapott. Bombac abban a 14 percben, amit a pályán töltött, elképesztő passzokat osztott ki – látszott, hogy világsztár (igaz, a magyar kapura nem lőtt), köszönjük meg Ljubomir Vranjesnek azt a húzást, amely bejöhetett volna. Nem jött be. Arról a csapatról beszélünk, amely a magyarok elleni találkozóig az összes meccsét megnyerte ezen az Európa-bajnokságon.
Erre jöttünk mi, és levertük őket. Hihetetlen.
Hétfőn tehát szünnap következik a magyar válogatott számára, kedden 20.30-kor a svédek ellen folytatjuk az Európa-bajnokságot Malmőben.