Szőke Kató náthásan nyert 1952-ben

Los Angeles egyik legszebb lakónegyedében él Szőke Kató, az 1952-es helsinki olimpia kétszeres aranyérmese. Az úszónő több mint fél évszázada 100 méteres gyorsúszásban és a 4x100 méteres gyors váltóban hódította meg a világot. Az egykori kiváló sportoló az aranyérmei születéséről, a kezdetekről és a melbourne-i olimpiáról is mesélt.

- Mikor kezdett el úszni?
- Egészen kiskoromban. Sok választáson nem nagyon volt, hiszen édesapám - aki szintén kétszeres olimpiai bajnok, de ő a vízilabdázók között serénykedett - imádta a vizet. Dr. Homonnay Mártonnak hívták, 1969-ben Argentínában hunyt el. Ami édesanyámat illeti, ő is úszott - sajnos a szüleim hamar elváltak egymástól, én pedig édesanyámmal maradtam -, majd később edző lett belőle. Nála tanulgattam, de hamar elkerültem a kezei közül, mert nem volt elég szigorú velem. Ettől függetlenül lelkesen jártam úszni az új edzőmhöz is, és bár ritkán előfordult, hogy nem tetszettek a tréningek, megmaradtam a sportág mellett.

- Az eredmények pedig nem maradtak el, nagyon fiatalon lett olimpiai bajnok.
- Szerencsésnek vallhatom magam. Számtalan élmény tódul föl bennem, ha a szobám falára tekintek, ahol a két oklevelem van bekeretezve. Az aranyérmeket a páncélszekrényben tartom, mert nem szeretek velük kérkedni. Arra emlékszem, hogy nagyon készültem az olimpiára és a versenyszámainkra. Tudtam, hogy fiatal vagyok és éhes a sikerre, tudtam azt is, hogy a női úszócsapatunk hihetetlenül összeforrt. Elég, ha csak olyan neveket említek, mint Székely Éva, Temes Judit, Gyenge Valéria. A fiúknak is példát mutattunk. Keményen edzettünk, és mindig jókedvűen. Amikor megtudtam, hogy utazom az olimpiára, rettentő boldog voltam. Megérkezésünket követően olyan csodálattal bámultam Helsinki városát, mintha életemben nem láttam volna utcákat, házakat. Hamar fel kellett azonban ocsúdnom, hiszen jöttek a versenyek.

- Esélyesnek tartotta magát?
- Már a selejtezők alkalmával éreztem, hogy itt akár dobogón is végezhetek. Aztán elérkezett a döntő napja a női 100 méteres gyorsúszásban. Annyira izgultam, hogy éjjel alig aludtam, ráadásul egy kicsit meg is fáztam, de mindent elfelejtettem, mikor felléptem a kőre és hallottam, hogy több száz magyar nekem szurkol. Csak arra emlékszem, hogy úszom és úszom, majd elsőként csapok be a célba. Aranyérmes lettem, de ott az ember ezt nem fogja föl. Nevet és sír egyszerre. Megbolondul számára a világ. Mire észhez kaptam volna, addigra újabb megmérettetés állt előttünk, a 4x100 méteres gyors váltó fináléja következett. Emlékszem, kicsit tartottunk a szovjetektől, ám aztán fél medence hosszal nyertünk úgy, hogy új világcsúcsot állítottunk föl. Nem tudnám eldönteni, hogy melyik aranyéremnek örülök jobban, de azt hiszem, ez nem is fontos. Mindkettőt az országomnak és magamnak nyertem. Annak ellenére, hogy akkoriban kommunista rendszer volt Magyarországon, mi, sportolók ezt ott Helsinkiben nem érzékeltük. Önfeledten jártunk egymás sporteseményeire, és amikor lehetett, buzdítottuk a másikat. Talán ezért fordulhatott elő, hogy tizenhat darab aranyéremmel jöhettünk haza a finn fővárosból. Soha nem fogom elfelejteni azokat a napokat!

- Milyen volt a budapesti fogadtatás?
- Mesés. Még soha nem éltem át ilyen imádatot. Az emberek több százezren hömpölyögtek az utcákon, és spontán karnevált tartottak a tiszteletünkre. Pezsgőben fürdött a város. A következő hónapok eufóriában teltek. Akárhová mentem, mindenhol megismertek. Gratuláltak és élveztem az emberek szeretetét. A sportolókkal is összejártunk, sportágtól és nemtől függetlenül. Parádés válogatottunk volt. Négy évvel később aztán Melbourne-ben az ismert okok miatt már nem tudtunk úgy szerepelni, ahogyan az elvárható lett volna tőlünk. Figyeltük a hazai híreket, és azon tanakodtunk, hogy hazautazzunk, vagy disszidáljunk...

- Ön végül az utóbbi mellett döntött?
- Nem volt könnyű választás. Az 1956-os ötkarikás játékok után Észak-Amerikába kaptunk meghívást, ahol egy körutazáson vettünk részt, ez érintette a magyar válogatottat, akkor született meg a döntésem, hogy az Egyesült Államokban telepedek le férjemmel, Domján Árpáddal.

- Szokott Magyarországra járni?
- Az utóbbi időben egyre többször. Szeretem Budapestet és a magyar embereket. A versenytársakkal is összejárunk otthon, és bár napra készen nem kísérem figyelemmel az úszósportot, azért a nagyobb világeseményeket megnézem a televízióban.

Tomka Tivadar