A toszkán ékszerdoboz, Siean körül megrendezett (a befutó a városka főterén, a Piazza del Campón van) 184 kilométeres verseny különlegességét a nagyjából 60 kilométer murvás szakasz adja. Emiatt komoly előnyt élveznek azok a versenyzők, akik mountainbike-os vagy ciklokrosszos múlttal rendelkeznek. Nem véletlen, hogy első tavalyi Strade Bianche versenyén a montiról átnyergelő Valter Attila negyedik lett, idén pedig már a szakértők is az esélyesek között emlegették.
Valter remekül ment, az 51 kilométerrel a cél előtt meglépő Tom Pidcock (a brit ciklokrosszos végül nyert is) üldözőcsoportját húzva többször is támadást indított, és úgy tűnt, hogy megvan az ereje, hogy akár a britet is utolérje. Ebben segíthetett volna akár csapattársa, Tiesj Benoot is, csakhogy a belga az együttműködés helyett inkább a saját pecsenyéjét sütögette, és egy idő után látszott, hogy fontosabb neki, hogy az utolsó emelkedőn a többieket megelőzve második legyen, mint az, hogy megpróbálja - Valterrel és a többiekkel - utolérni Pidcockot.
Ezt Valter Attila is így láthatta, és a szokásos udvarias, diplomatikus stílusában ugyan, de ki is mondta ezt.
Az együttműködésben talán elkövettünk néhány hibát, részben én is. Először versenyeztünk együtt Tiesj-szel, szóval ez még csak tanulóidő volt,
biztos vagyok benne, hogy a jövőben egyre erősebbek leszünk. Közel jártunk Pidcockhoz, de ma ő volt a legerősebb. Csapaton belül mindig a tökéletesre törekszünk, de ma nem tudtunk mindent hibátlanul megvalósítani. De hiba lenne, ha túl szigorúak lennénk magunkhoz, elvégre ketten is az első ötben végeztünk" - váltott a végén barátira Valter, aki ötödik, míg belga csapattársa harmadik lett.