Fritz Walter halálával négyre apadt az egykori Herberger-legénység életben maradt tagjainak a száma. A legkorábban közülük Werner Kohlmeyer halt meg: mindössze 50 éves volt, amikor 1974-ben szívroham következtében elhunyt. Négy másik társával az akkori német bajnokcsapatot, az FC Kaiserslauternt képviselte a válogatottban - pontosabban szólva a válogatott épült az akkori legjobb német klubcsapatra, az FCK-ra.
Ebben egyezett Sepp Herberger és kollégája, Sebes Gusztáv koncepciója. A magyar kapitány az akkor fénykorát élő Honvédra építette az Aranycsapatot, abból az elvből indulva ki, hogy az ütőképes válogatott alapja egy erős klubcsapat. Ennek érdekében Sebes nem volt rest a kényszerű átigazolás eszközéhez nyúlni: így került a Honvédhoz például Lóránt (a Vasasból), Budai és Kocsis (az FTC-ből).
Visszatérve a német válogatotthoz: Kohlmeyer balhátvéd után Toni Turek kapus hagyta itt végleg a társakat 1984-ben. Jupp Posipal jobbhátvéd 1997-ben halt meg. Érdekesség, hogy az erdélyi Lugoson született; anyja magyar, apja sváb származású volt. Ő maga 1943-ban, 16 évesen került Németországba, ahol csak 1951-ben, a Svájc elleni első válogatott mérkőzése előtt derült ki, hogy nincs német útlevele.
Szintén a 90-es években távozott az örök futballmezőkre Werner Liebrich középfedezet, Karl Mai balfedezet és Max Morlock balösszekötő. Akik még élnek: Ottmar Walter (Fritz öccse) középcsatár, Horst Eckel jobbfedezet, Helmut Rahn jobbszélső, a németek harmadik berni góljának szerzője és Hans Schäfer balszélső. Utóbbi 1964-ben, 36 éves fejjel nyerte meg csapatával, a Kölnnel az első Bundesliga-bajnokságot. Előtte két évvel Herbergernek még sikerült rábeszélnie, hogy vegyen részt a chilei vb-n. A berni német együttesből így Schäfer lett az egyetlen játékos, aki három világbajnokságon is pályára lépett.
A magyar aranycsapat tagjai közül ezt csak a Fekete Párduc, Grosics Gyula mondhatja el magáról. A nyolcvanhatszoros válogatott hálóőr a chilei vb után, 1962 őszén a Népstadionban lejátszott magyar-jugoszláv barátságos mérkőzésen fejezte be pályafutását. A berni ezüstérmes gárda már hat évvel korábban, 1956-ban végleg szétesett, sokan külföldre távoztak. Az 1958-as svédországi vb-re kijutott együttes csak halvány árnyéka volt a négy évvel korábbi, világverő csapatnak.
Hidegkuti Nándor, a zseniális középcsatár idén februárban bekövetkezett halálával háromra apadt az Aranycsapat még élő tagjainak a száma. Grosics mellett a jobbhátvéd Buzánszky Jenő (49 válogatottság) és a balösszekötő Puskás Ferenc (85) "őrzi a lángot" abból a korszakból, amelyben egy egész országot tudott magával ragadni tizenegy magyar labdarúgó.
A berni csata toronymagas esélyesei a magyarok voltak - mégis vesztesként hagyták el a Wankdorf-stadion gyepét. Azóta tart a magyar labdarúgás hanyatlása, amelyet csak időszakos fellángolások (1962-ben és 1966-ban nyolc közé jutás a chilei, illetve angliai világbajnokságon, 1984/85-ben látványos menetelés a vb-selejtezőkön, csoportelsőséggel megkoronázva) tudtak időnként megszépíteni.
A német labdarúgás 1954 óta háromszor szerzett világbajnoki címet, és a látványos kudarcok (1994-es és 1998-as vb, 2000. évi Európa-bajnokság) után is volt benne annyi erő, hogy az idei világbajnokságon egy "szürke" csapattal a döntőbe verekedje magát.
Dorogman László