Baraja, a spanyol futball új csillaga

Raúl Gonzáleztől, a spanyol labdarúgó-válogatott extraklasszisától egész Hispánia azt várta, hogy Albacete városában, a Carlos Belmonte-stadion 16 000 nézője előtt az Észak-Írország elleni Európa-bajnoki selejtezőn eléri a bűvös harmincas számot, és ezzel örökre letörli klubtársát, Fernando Hierrót a nemzeti tizenegy örök góllövőlistájának éléről. Raúl ott is volt, játszott is - nem is rosszul -, ám a gólokat nem ő, hanem Rubén Baraja, posztján - labdaszerző, s olykor a csatárokat segítő középpályás - napjaink egyik legjobb spanyol futballistája szerezte.

A spanyol válogatott nyolcasa pályafutása meghatározó élményeként említi az 1992-es barcelonai olimpia futballdöntőjét, amelyben Spanyolország Lengyelországot verte 3-2-re. "A meccs minden percére emlékszem, soha nem fogom elfelejteni, amikor Kiko a hajrában belőtte a győztes gólunkat. Alig 17 éves ifista voltam a Valladolid csapatában, akkor határoztam el, hogy ha törik, ha szakad, komoly futballista lesz belőlem."

A Vicente Calderon-stadionban is persze a fakóban szerénykedett kezdetben, de aztán annyira belelendült, hogy 2000 nyarán a hazai piacon akkoriban csillagászatinak számító összeget, 12,5 millió dollárt kínált érte a Valencia. S a klubcsere után hamarosan be is mutatkozott a válogatottban, az Izrael elleni világbajnoki selejtezőn.

A 2001-es Bajnokok Ligája-döntőben, a Bayern München elleni, tizenegyesrúgásokkal tragikus módon elveszített döntőben is ott volt, méghozzá a kezdő tizenegy tagjaként, s ami tőle telt, azt meg is tette: berúgta a saját tizenegyesét, azzal egyenlített 4-4-re a Valencia. Arról már nem ő tehetett, hogy a legvégén Pellegrino a bajoroknak ajándékozta a serleget...