Negyedszer sem botlott a Lyon

A 2004-2005-ös szezon kezdete előtt a szakértők többsége azt várta, hogy véget ér az Olympique Lyon egyeduralma a Ligue 1-ben, azonban ennek éppen ellenkezője történt: az OL nemhogy megszerezte sorozatban negyedik aranyérmét, hanem hatalmas fölénnyel tette mindezt. A lyoniak magabiztos győzelméhez persze az is kellett, hogy a riválisnak tartott csapatok gyengélkedjenek; a Paris-SG és az Olympique Marseille is elmaradt a várakozásoktól, míg a Lille OSC és a Stade Rennes éppen ellenkező utat járt be, és alaposan felülmúlta célkitűzéseit.

Az Olympique Lyon elnökét, Jean-Michel Aulas-t az idény kezdetén az OL drukkerei sem nagyon értették: az egyesület első embere olyan kulcsembereket adott el, mint Pegguy Luyindula, Vikash Dhorasoo, Edmílson vagy Eric Carriere, és a nyári erősítések egyáltalán nem nyűgözték le a fanatikusokat.

Nem sokkal később aztán kiderült, hogy Aulas nem véletlenül várt ki: az átigazolási időszak utolsó napjaiban sikerült még megszereznie Sylvain Wiltord-t, valamint a brazil Crist és Nilmart, amivel máris erősebb lett a játékoskeret, de még így sem látszott kiemelkedőnek a francia bajnokság mezőnyéből. Az eredmények azonban mást mutattak: a szakvezető, Paul le Guen szinte tökéletesen gazdálkodott viszonylag szűk lehetőségeivel, a lyoniak az idény során mindössze 23 focistát vetettek be (akik közül ráadásul Giovane Élber, Florent Balmont és Julien Viale még a szezon közben távozott), aminél kevesebb futballistát egyetlen más klub sem foglalkoztatott, és az edző csak szükség esetén változtatott a kialakult kezdő tizenegyén.

A Lyon ráadásul meglehetősen támadó felfogásban futballozott, rendszerint három csatárral állt ki (vagy ha úgy vesszük, akkor csak eggyel, attól függően, hogy a szélsőket melyik csapatrészbe soroljuk), de a szerzett gólok száma így is elmaradt az előző három szezontól, ellenben a csapat védekezése sokat javult: a lyoniak mindössze 22 gólt kaptak az idény során, amivel kis híján rekordot döntöttek. Ennél jobb hátsó alakzattal a francia élvonal 72 éves története során csak egyetlen klub büszkélkedhetett: az Olympique Marseille 1992-ben csupán 21 találatot kasszírozott.

A lyoniak aranyérme összességében véve nem okozott meglepetést (mégiscsak az előző három év bajnokcsapatáról volt szó), az viszont már szenzációszámba ment, hogy az ezüstérem a Lille OSC-é lett. A klub ugyanis a legutóbbi két szezont a középmezőnyben zárta, és ennél többet most sem vártak tőle, főleg, hogy a nyáron meghatározó játékosok távoztak a csapattól. Mindez azonban egyáltalán nem zavarta a szakvezetőt, Claude Puelt abban, hogy összerakjon egy egészen elsőrangú csapatot, amely rendkívül kiegyensúlyozottan szerepelt, és a második helyet leginkább ennek köszönhette.

A lille-iek rendkívül kompakt módon álltak fel, általában a 3-5-1-es szisztémát alkalmazták, azonban korántsem olyan támadó felfogásban, mint a Lyon, viszont szinte tökélyre fejlesztették a kontrajátékot, illetve a pontrúgások hatásos elvégzését. Az ezüstéremmel a csapat újkori történetének legnagyobb sikerét érte el, és egyben kvalifikálta magát a BL-re, azonban nagy a valószínűsége, hogy úgy jár, mint a 2001-ben szintén nagy meglepetésre megszerzett bronzérem esetén: a legjobbakat valószínűleg elcsábítják a nagycsapatok.

A középpályás Christophe Landrin máris a Paris-SG-be szerződött, és távozóban van Mathieu Bodmer, illetve Matt Moussilou is. Az AS Monaco számára a harmadik helyezés mindenképpen csalódást jelent, hiszen az előző szezon BL-döntőse számára az aranyérem volt a cél, amelyet azonban megint nem sikerült megszerezni, biztató lehet azonban a nagyhercegség csapata számára, hogy egymás után harmadik alkalommal végzett a dobogón, vagyis stabilizálta a helyét az élmezőnyben, amit a Lyonon kívül más klub nem mondhat el a Ligue 1-ben.

A Didier Deschamps által alkalmazott, rendkívül támadó felfogású taktika (amelyben a két csatár mögött Mohamed Kallon szerepelt a középpályán) nem sokáig működött, a nyolcadik forduló után a gárda egy kilenc összecsapásból álló nyeretlenségi szériát produkált, és ezt a hátrányt később már nem tudta behozni. Tavasszal ugyan még lett volna lehetőség a felzárkózásra, ám a Lyon elleni rangadón az utolsó percben kapott gól miatt nem tudott nyerni a gárda, és onnantól kezdve maximum csak a második hely lehetett a cél, de még az sem jött össze.

Érdekesség, hogy a statisztikák szerint mindez elsősorban a védelmen múlott, hiszen a csapat ugyanannyi gólt szerzett, mint az előtte álló Lille OSC, viszont hattal többet kapott - pedig a Monaco belső védelme megegyezett a francia válogatott hátsó alakzatával (Sébastien Squillaci, Gael Givet).