Tíz év alatt jutott az élvonalba a török foci

A török labdarúgás egészen a kilencvenes évek második feléig csak a futottak még kategóriába tartozott az európai színtéren, komoly sikerek nélkül. Azóta viszont a félholdasok hatalmas fejlődésen mentek keresztül, ami a 2002-es vébén megszerzett bronzéremben teljesedett ki.

A labdarúgás, mint a modern nyugati társadalom "mételye", az Oszmán Birodalomban törvényileg tiltott volt, így aztán a sportággal a XIX. század végén csak az iskolák falain belül lehetett találkozni. A futballt először a híres középiskolában, az isztambuli Galatasaray High Schoolban gyakorolták, majd a következő évben már egy nemhivatalos pontvadászat is indult a városban, és sorra alakultak meg a neves klubok: a Besiktas, a Fenerbahce és a Galasataray, amelyek mind a mai napig meghatározóak a török labdarúgásban.

Egységes bajnokság azonban sokáig nem jött létre, és a válogatott is csak 1923-ban játszotta első hivatalos mérkőzését, mégpedig Románia ellen, és a végeredmény némi meglepetésre 2-2 lett. A félholdasok az 1924-es, az 1928-as és az 1938-as olimpián is elindultak, de mindegyik ötkarikás tornán rögtön az első meccsen kikaptak, és így kiestek.

A második világháború utáni időszak viszont a török labdarúgás első fénykorának számított. Az 1948-as, londoni ötkarikás játékokon Kína ellen nyerni tudott a gárda, majd a következő körben az akkor kifejezetten erősnek számító, és végül ezüstérmet szerző Jugoszlávia ellen szenvedett vereséget.

Az 1950-es világbajnokság selejtezői során a kijutáshoz csak Szíriát kellett legyőzniük a törököknek, és ez nem is okozott problémát a számukra, a 7-0-s diadal pedig azt jelentette, hogy a félholdasok szerepelhettek volna a brazíliai viadalon - azonban mégsem léptek pályára a vébén, mivel anyagi okok miatt nem vállalták az indulást.

Négy évvel később azonban már szerepeltek a világbajnokságon, pedig a selejtezőben Spanyolország volt az ellenfél. A hispánoktól idegenben 4-1-re ki is kaptak, de a visszavágón 1-0-ra nyertek, és mivel a gólarány nem számított, így harmadik meccsre volt szükség. Ezt semleges pályán, Rómában játszották, ahol nagy meglepetésre 2-2-es döntetlen született, így a továbbjutásról sorsolás döntött, és a szerencse egy vak kisfiú képében (neki kellett ugyanis egy kalapból kihúznia valamelyik csapat nevét) a törökök mellé szegődött.

A vébén az NSZK-tól 4-1-es vereséget szenvedtek, Dél-Koreát 7-0-ra legyőzték, majd a meglehetősen furcsa kiírás miatt megint a németekkel kellett játszaniuk a továbbjutásért, és akkor 7-2-re kaptak ki. A törökök számára így is ez volt éveken keresztül a legjobb eredmény, bár a világ az 1956 februárjában lejátszott, magyarok elleni meccsre is felkapta a fejét. A félholdasok ugyanis 3-1-re megverték az Aranycsapatot, és góljaik közül kettőt az a Kücükandonyadis Lefter szerzett, akit egészen az elmúlt évtizedig minden idők legjobb török focistájának tartottak.

Ezt követően ugyanis éveken keresztül a teljes eredménytelenség jellemezte a török labdarúgást, és még a nyolcvanas évek végén is Európa leggyengébbjei közé tartozott, egy lapon emlegették Ciprussal vagy Máltával. Az évtized vége felé azonban a szövetség nagyon tudatos szakmai munkába kezdett annak érdekében, hogy a sportág felemelkedjen, és ennek gyorsan meg is lett az eredménye.

A törökök belátták, hogy a jobbtól nem szégyen tanulni, és sikerült az országba csábítani a legjobb szakembereket. A nyolcvanas évek végén, illetve a kilencvenesek elején olyan trénerek dolgoztak Törökországban, mint Gordon Milne, Jupp Derwall, Holger Osieck, Sepp Piontek, Jozef Venglos, Carlos Alberto Parreira, Karl-Heinz Feldkamp vagy éppen Christoph Daum, akik egy-két kiöregedőben lévő sztárt is hoztak magukkal: szerepelt a török bajnokságban Didier Six, Toni Schumacher és Stefan Kuntz is.

Hakan Sükür

A világhírű edzők mellett pedig az egykori sokszoros török válogatott focisták igyekeztek ellesni a szakma alapjait: Fatih Terim például Sepp Piontek mellett dolgozott, míg Mustafa Denizli Jupp Derwall asszisztense volt. (A válogatott élén dolgozott Mészöly Kálmán is, aki három meccset ért meg a kispadon.)

Az eredmény pedig nem maradt el: a török 18 éven aluli válogatott már 1992-ben Európa-bajnoki címet nyert (a negyeddöntőben éppen a magyar együttest búcsúztatta), a következő esztendőben az olimpiai válogatott megnyerte a mediterrán játékokat, míg 1996-ban a nagyválogatottnak végre sikerült kijutnia egy világeseményre, jelesül az Európa-bajnokságra. A sikeredző ekkor nem volt más, mint Fatih Terim, akinek csapata a kontinensviadalon ugyan mindhárom mérkőzését elveszítette, de az itt megszerzett tapasztalat később nagyon fontosnak bizonyult.

Négy évvel később, amikor már Mustafa Denizli volt a szövetségi kapitány, a félholdasok megint kijutottak az Eb-re, és ezúttal már nem véreztek el a csoportmérkőzések során, hanem bejutottak a legjobb nyolc közé, és mindez a Galatasaray UEFA-kupa-győzelmével együtt (amelynek fő letéteményese Terim volt) azt jelezte, hogy a törökökkel immár komolyan számolni kell. Denizli lemondását követően egy harmadik egykori válogatott futballista, Senol Günes került a válogatott élére, és ő folytatta az elődei által megkezdett munkát.

Mégpedig remekül, elvégre a törökök, ha pótselejtezővel is, de kijutottak a 2002-es vébére, ahol hatalmas meglepetést szereztek, és bronzérmesek lettek - a legjobb török futballisták nevét pedig immár mindenki megjegyezte. Hakan Sükür, Hasan Sas, Rüstü Recber, Emre Belezöglu vagy Ilhan Mansiz egyaránt ismert lett, és talán a siker is kissé a focisták fejébe szállt, hiszen azóta a török nemzeti tizenegy sem a 2004-es Eb-re, sem a 2006-os vébére nem jutott ki.

Az Altintop-ikrek a Schalkéban futballoznak

Azóta kisebb generációváltás történt a nemzeti csapatnál, és a nagy öregek közül csak páran maradtak meg (Rüstü, Hakan Sükür, Ilhan Mansiz és Yildiray Bastürk - utóbbi most nincs a keretben sérülés miatt), viszont újabb fiatal tehetségek tűntek fel az Altintop-ikrek vagy a még mindig csak 18 esztendős Nuri Sahin - akinél fiatalabban senki sem mutatkozott be a Bundesligában.