A lengyel példa lebeghet a Várhidi-csapat szeme előtt

A lengyel futballt a kilencvenes évek közepéig könnyen lehetett a magyarhoz hasonlítani: egyik ország "aranycsapata" sem tudott világbajnoki címet nyerni, és a vasfüggöny leomlását követően mindkét nemzet futballja jelentősen visszaesett. Míg azonban a magyar foci meg is maradt ezen a szinten, addig a lengyeleknek sikerült előrébb lépniük, hiszen a legutóbbi két világbajnokságon egyaránt szerepeltek, és alighanem a 2008-as Eb-n is ott lesznek.

Az ország válogatottja első mérkőzését 1921. december 18-án Budapesten játszotta, amikor 1-0-s vereséget szenvedett a mieinktől. A két nemzet legjobbjai sűrűn találkoztak egymással, az összecsapások pedig jobbára magyar győzelemmel zárultak, mint az 1928-as párizsi olimpián is. Az első komolyabb sikert az 1936-os ötkarikás játékokon érték el a lengyelek, amikor Norvégia ellenében nem tudták megszerezni a harmadik helyet a bronzcsatában.

1972-ben már senki sem tudta megállítani Kazimierz Deynáékat, a müncheni fináléban Lengyelország 2-1-re győzött a magyar válogatott ellen. Négy esztendővel később Montrealban nem sikerült a címvédés, a fináléban az NDK jobb volt a lengyeleknél, amelyek azonban futballtörténelmük első aranykorszakának tartják azt az időszakot.

Kazimierz Górski csapata az 1974-es világbajnokságon bronzérmet nyert (a mester volt mindkét olimpiai együttes szövetségi kapitánya is), de szintén hasonló színű éremmel érkezett haza a válogatott a nyolc évvel későbbi spanyolországi mundialról is. Három olyan focista is volt, aki mind a két sikerből kivette a részét: Grzegorz Lato (aki 1974-ben gólkirályi címet is szerzett), Andrzej Szarmach és Wladyslaw Zmuda, míg az egyik legismertebb lengyel labdarúgónak számító, és az olasz Juventus FC-vel rengeteg sikert aratott Zbigniew Boniek "csak" az 1982-es bronzéremnek volt a részese.

Külön érdekesség, hogy Lengyelországban minden idők legjobb honi focistájának Wlódzimierz Lubanskit tartják, aki sem 1974-ben, sem 1982-ben nem lépett pályára a világbajnokságon - viszont senki sem szerzett több gólt nála a nemzeti tizenegyben.

Az 1986-os vébén még ott volt a lengyel együttes, de ezt követően az ország labdarúgása erősen visszaesett: klubcsapatok rendre elvéreztek a nemzetközi kupák első fordulóiban, a hazai bajnokság színvonala gyengének volt mondható, a labdarúgó-szövetség pedig morális válságban vegetált.

A lengyel szövetség körüli problémák 1999-ben csúcsosodtak ki. A klubok szegénysége, a szurkolói erőszak és a szervezet pénzügyi problémái miatt a kormány is beavatkozott a szövetség belügyeibe, de nem sikerült lemondatni a korábbi elnököt, Marian Dziurowiczot, akit nagyon sokan korrupcióval vádoltak meg.

Az élvonalbeli klubok többsége is Dziurowicz ellen foglalt állást, 12 egyesület elnöke például kijelentette, hogy amennyiben az elnök nem mond le, akkor visszalépnek a bajnokságtól. Végül persze folytatták a pontvadászatot, de a helyzet egyre jobban elmérgesedett, és a FIFA végül azzal fenyegette meg a lengyel szövetséget, hogy kizárja a válogatottat a nemzetközi küzdelmekből, ha nem tartanak új választásokat. Ez végül meg is történt, és a szervezet élére az egykori nemzetközi játékvezető, Michal Listkiewicz került, aki jelenleg is irányítja a lengyel futballt.

A problémák egy része ugyan azóta is jelen van (elég, ha csak arra gondolunk, hogy az előző szezonban két csapatot is kizárták az élvonalból bundázás miatt), de a válogatott eredményei ugrásszerűen feljavultak, és a gárda a két legutóbbi világbajnokságra egyaránt kvalifikálta magát.

A 2002-es viadalra Jerzy Engellel a kispadon jutott ki az együttes, és a siker fő letéteményese a nigériai származású, honosított csatár, Emmanuel Olisadebe volt, míg a 2006-os világbajnokságra Pawel Janas juttatta ki a gárdát, és a legutóbbi tornán a négy évvel korábbi vébével ellentétben egy meccset azért sikerült nyerniük a lengyeleknek (Costa Ricát verték meg), még ha a csoportból való továbbjutás nem is jött össze.