Signore Milan - Paolo Maldini-sztárportré

Azoknak a játékosoknak sohasem volt könnyű dolguk, akiknek édesapja kiváló labdarúgó volt, többségüknek sohasem sikerült kilépniük a szülő árnyékából. Az elmúlt évtizedekben talán csak egy kivétel van ez alól a tétel alól: Paolo Maldini. Az AC Milan élő legendája sikerességben mindenképpen felülmúlta édesapját, és bár eleinte Paolót csak úgy emlegették, mint Cesare fiát, mára már megfordult a helyzet, és az idősebbik Maldini az, aki büszkébb lehet a gyermekére.

Az 1998-99-es szezonban megint új edző érkezett a Milanhoz, mégpedig Alberto Zaccheroni, aki nem számított nagy névnek, de talán éppen ezért remekül megtalálta a közös hangot Maldinival.

A szezon előtt többször is elbeszélgetett vele, meghagyta őt csapatkapitánynak, és Paolo ekkor már meghálálta a bizalmat: vezérletével a rossonerók három év után ismét elhódították a bajnoki címet. Ezt követőem ismét a régi formában focizott, sőt, ha lehetséges, még érettebb játékot nyújtott, sőt, ha szükséges, akkor nem a védelemben, hanem a középpályán is kisegített. Pályafutásából már tényleg csak egyetlen dolog hiányzott: a válogatottal elért siker.

A 2000-es Európa-bajnokságon rendkívül közel került hozzá, már csak fél perc hiányzott az aranyéremhez, Európa-bajnoksághoz, de ismét lecsúszott az elsőségről. Maldini azonban nem adta fel könnyen, és bevallása szerint pár nappal az elveszített finálé után máris a 2002-es világbajnokságra készült. A Japánban, illetve a Koreai Köztársaságban rendezett viadal azonban nem jött össze az olaszoknak, a squadra azzurra már a nyolcaddöntőben búcsúzott, és Paolo rendkívül csalódott volt - olyannyira, hogy bejelentette: visszavonul a válogatottságtól.

Összesen 126 alkalommal húzhatta fel a címeres mezt, és ezzel ő tartja az olasz rekordot, és a folytatásban hiába próbálták a szövetségi kapitányok meggyőzni arról, hogy térjen vissza a nemzeti tizenegybe, Maldini hajthatatlan maradt.

Persze 2002-ben valószínűleg még maga Paolo sem gondolta, hogy karrierje még hét éven keresztül folytatódik a Milanban, hiszen akkor már 34 esztendős volt. Főleg, hogy a 2001-2002-es idény nagy részét egy térdsérülés miatt ki kellett hagynia - bár a világbajnokságra éppen felépült. Könnyen lehet, hogy éppen a válogatottól való visszavonulása tette lehetővé, hogy a következő három esztendőt szinte sérülés nélkül játssza végig, és alig hiányozzon néhány találkozóról a csapatból.

A másik fontos tényező pedig az volt, hogy egyre inkább középhátvédként vetették be, ahol hatalmas rutinjával, fantasztikus helyezkedésével továbbra is kimagasló teljesítményre volt képes - míg balhátvédként a megkopóban lévő gyorsasága azért problémákat okozhatott volna. A 2002-2003-es idényben például a Milan összes BL-mérkőzésén pályára lépett, és a Juventus elleni döntőn is a mezőny legjobbja volt - a győztes büntetőpárbajt követően pedig rendkívül elegánsan átengedte a trófea felemelésének lehetőségét régi cimborájának, Alessandro "Billy" Costacurtának.

Maldini nagylelkűségében az is benne lehetett, hogy úgy gondolta: lesz még alkalma hasonló mozdulatra. A következő évben bajnoki címre vezette a csapatot, a 2004-2005-ös idényben pedig úgy tűnt: eljött a pillanat, amikor csapatkapitányként nyerheti el a BL-trófeát. A Milan ismét bejutott a döntőbe, ahol a Liverpool volt az ellenfele, és az olaszok már az első percben vezetést szereztek, a gólt pedig Maldini lőtte.

Paolo ezt megelőzően utoljára 1994 márciusában volt eredményes a nemzetközi kupaporondon, erre most a BL-döntők történetének leggyorsabb gólját érte el - 57 másodperc után talált a hálóba. Az olaszok a szünetben már 3-0-ra vezettek, a trófea mégsem lett az övék, a Vörösök ugyanis egyenlíteni tudtak, majd a tizenegyesek során megnyerték a találkozót. Maldini később pályafutása legrosszabb élményének nevezte a találkozót.